A Vágy-erdejében

A fekete sötétség nehezen engedte el a kezedet. Fáradtan hánykolódtál, kispárnádat gyömöszölgetted, miközben lassan haladtál az alagút felé. De egyszer csak megláttad őt, hiszen várt már rád. Hatalmas köd-köntösébe bújva feléd nyújtotta az Álom kezeit, s te elindultál vele.

Egy virágos réten találtad magad. A fülledt meleg belemart bőrödbe. A réten millió színben pompázó virágtenger integet feléd. Rájuk pillantottál, de te nem ezért indultál el. A rét mögött hívogatóan csábított, a maga hatalmas tölgyeivel az Erdő. Elindultál felé, a réten keresztül. Talpad alatt sírva hajoltak meg a virágok, ahogy lassan haladva gyilkoltad meg őket. Odaértél a két testvér találkozásához. Eszedbe sem jutott visszafordulni. A hívogató ösvényen lépkedtél, a buja-bokrok tánca mellett. Magadban akartad érezni az erdő minden rezdülését, s ezért lépésről-lépésre szabadultál meg ruháidtól. Mire az ösvény végére értél, már meztelen voltál. Hirtelen egy tisztást láttál magad előtt. Lassan a közepére sétáltál, magad körül körbe jártál, úgy gyönyörködve a majdnem rádboruló fák beszédében. Majd leültél, lábaidat átkulcsoltad, fejedet térdedre pihentetted. Csak hallgattad az Erdő meséjét, saját gondolataidat elűzve.

Egyszer csak felpillantva, megláttad őt. Ott állt a tisztás szélén, a maga meztelen valóságában. Tudtad, hogy ő az, akiért mindenki sóvárog, a Vágy. Itt nem számít, hogy kinek a vágya. Most itt van, hozzád jött el. Mély barna szemeivel rád pillantott. Lassan elindult feléd. Ruganyos léptei, ahogy megmozgatták meztelen testének izmait megborzongtattak téged.