Ahogy én képzelek egy tökéletes kalandot

Snowboardozás után hazafelé úton, már közel a helyhez, ahol élek, a csúszós úton nekikoccanunk egy hídfőnek. Senkinek semmi komoly, de nekem megsérül a bokám, jön a mentő, helyszínelők, engem kórházba visznek. Az orvos azt mondja, hogy bent kell, hogy tartsanak estére, mert nem tudni, hogy eltört-e. Ez számomra azért is gáz, mert fáj ugyan a lábam, de egy hetet töltöttem a snowboard táborban csupa fiúval összezárva, és ott amúgy is inkább a sportoláson volt a hangsúly, mint a csajozáson, estére pedig pont egy fétis parti várt volna, ahol kiengedhettem volna a fáradt gőzt, és lelkileg már nagyon rákészültem. Este van, már minden elült. vége az esti vizitnek is, amin engem bíztatnak, hogy másnap valószínűleg már mehetek haza, jól alakul a lábam, bár a héten még nem kéne sehova mennem, inkább maradjak otthon. A kórteremben csak egy pár öregember szuszog, az altatótól már mélyen hortyognak. Megöl az unalom. Ekkor eszembe jut, bár kissé képtelennek tűnik az ötlet, hogy a kórház pont hemzseg a nővérkéktől, talán bepótolhatom a kimaradt estét. Csöngetek a nővérhívón, erre bejössz Te. 30-as éveidnek elején jársz, külsőre nem egy feltűnő szépség, testre nem rossz, látszik, hogy odafigyelsz magadra. Eddigre megbarátkoztál a külsőddel, szépen – bár kissé erősen – festve néha egész jó nőnek gondolod magad, nem is érted miért nem vesznek észre a férfiak a kissé régimódi, de a stílusodhoz passzoló szemüveged mögött. Egyedül élsz, az életed nagy részét a munkával töltöd. Nem mintha tökéletes önmegvalósítást nyújtana, de valahogy elment melletted az élet. Most csak az számít, hogy teszed a dolgod ebben a hozzánk képest túlméretezett ódon kórteremben. Az egésznapi robot után kissé fáradtan ugyan, de azért kedvesen jössz oda, és megkérded, hogy miben segíthetsz. Én megkérlek, hogy ülj le az ágyam mellett lévő székre, és kicsit hajolj közelebb, mert nem akarom, hogy a többiek még véletlenül is hallják (bár tudom, hogy öregségükre süketek, meg alszanak is, de sosem lehet tudni). Mivel nem sietsz sehova, mellém ülsz, és fölém hajolsz. Ekkor látszik, hogy egész formás melleid vannak. Méretben semmi különösebb, de a kórház kereteihez képest merész dekoltázsod elég jól felturbózza a látványt (hiába, a biológiai órád ketyeg, egy ponton túl meg kell mutatnod, hogy mi a pálya, ezért senki sem hibáztat).