A falevelek

Üresség. Ez az, amit érzek, ahogyan megtudom az igazságot. Megcsalt? Bevallotta azonnal, DE volt és.. Igen? Jó, hát akkor ennyi volt. Remeg a kezem, ahogy a lecsapott telefont még mindig tartom benne. Barátnő aggódva néz rám.
– Szóval... igaz volt?
– Igaz.
– Jaj... – hát elsőre ennyire telik tőle, de legalább nem sajnálkozik idegesítően, nem borul a nyakamba, rám is csak ritkán néz, mert tudja, hogy minden terhes e pillanatban. Pár percig csendben megyünk egymás mellett, lemaradva a társaságtól, majd úgy döntök, visszatérek az életbe. Magam is meglepődök, hogy ki tudom űzni a fejemből egy pillanat alatt, hogy mennyire sikerül elnyomnom a érzést. Nevetek, látszólag semmi sem történt, de a látszólagot én is és barátnő is tudja. Órák múlva megyek haza, beszélgetek a taxissal, egy perc erejéig úgy érzem, most neki itt kiöntöm a szívemet, de aztán hagyom. Félek egyedül és csendben maradni, szembesülni. Az ágyamban éberen ülök, hiába van hajnali négy, hiába kelek két óra múlva, az álmosság legkisebb szikrája is eltűnik a szememből. Gondolkozom és számvetek. Olvasok smst, bocsánatkérőt, szeretlekest, majd törlöm azonnal. Egyetlen percig sírok, de addig rettenetesen. Büszke leszek. Velem ilyet nem lehet... (ezt meg is írom neki, napok múlva, amikor már nincs annyira erős hányingerem tőle)

Eltelik egy hétvége, egymást békén hagyjuk.
Kiderül, hogy beteg vagyok, hallgatom az orvos szitkozódását, hogy három hétig miért nem voltam képes kezeltetni az arcüreggyulladásomat? Mert az van, köszönhetően okos buksimnak, aki soha nem törődik náthájával. Eltiltva a levegőtől is, természetesen. ("egy fenékkel nem ülhetsz meg két lovat, gyerekem"). Aztán újra kapok smst, kérdéssel, hogy mikor beszélünk? Mikor érek rá? Ma? Holnap? Neki bármi jó. Nekem semmi, én beteg vagyok, kéremalássan, jöjjön ide, ha szólni akar hozzám. Rekordsebességgel válaszolja, hogy rendben van, az általam javasolt időre pontosan meg is érkezik. Én pedig ülök az ágyamon, először egyedül majd ő is letelepedik a lábamhoz. Minden eltervezett mondat, amit hozzá akartam intézni, most eltűnik, nevetségesnek tetszenek, csak csendben nézem őt, vagy nem nézem. Ő sem szólal meg. A takarómat találja rendkívül érdekesnek, a szememet semmiképpen.
– Mit akarsz? – rekedtségemet a betegségemre fogom magamban.
Csend. Sokáig.
– Hmm? – másodpercek választanak el egy érzelmi kitöréstől. Kezdek ideges lenni.