Szüleim 2. rész

Esküszöm, majdnem vetkőzni kezdtem.
Mondom, ott váltam nővé. Fura, de., érintetlenül", és mégis. A rejtekek rejtekén.
Bemarkoltam két lábam közé...
Ám itt ők voltak a főszereplők. Egyikük sem szól egy szót sem, nyögtek csak. Anyám keze a tököt markolászta, apám keze anyám két lába közt túrt-fúrt, dúlt. Akkor, mintha összebeszéltek volna, egyikük a köntöst, másikuk a hálóinget dobta, tépte le magáról, és ott voltak mindketten meztelenül.
És hadd mondjam Önnek, kedves Barátom, nem jó szó erre, hogy "anyaszült meztelen". Jó, jó, mindkettejüket anya szülte, ahogy engem is... ám hogy két ember így legyen egymással mezítelen, ahhoz több kell, mint pusztán a születés ténye.
Vagy hát...
Nem én vagyok a "filozóf".
Ebben én egyszerűen csak biztos vagyok.
Ott ültek, így, pucéran, de hogy az maga volt a bujaságok bujasága. A legtöbb, ami létezik ezen a világon, gondoltam.
Rosszul gondoltam.
Mert – és ezt mondtam is – eztán jött a java.
Anyám hanyatt vetette magát, de úgy, hogy a feneke alá kerüljön a párna, és azt is észrevettem, hogy a tükör felé sandít. Majd elégedett arccal nyugtázza, hogy – látja magát benne. Apám ezt persze nem tudta. Ő ugyanis anyám izgatott, szépségesen hiú arca helyett inkább a lába közti régiót szemlélte, a már ismert guvadással.
És... megbocsát, Barátom, de Ön kérte így... lüktető tökkel. Anyám persze szintén törődött a "lentebbiekkel", mert úgy rakta szét a két lábát, hogy apám közébük térdelhetett. Mármost ha apám szeme dülledezett, állíthatom, hogy az enyém is. Ott, az alkóv félhomályán. Mindent jól láttam. Anyám megmarkolta apám dárdáját – így neveztem ösztönösen én is a... szerszámot –, majd vonni, vezetni kezdte. A lába közti résbe, az apám számára oly csodás vágatba. A likba.
Ám még nem is. Hanem megnyálazta makkját – fura! Tökmakk? Bakmakk? Mit mondjak ma? –, és firgette-forgatta ekképp. Majd azt suttogta: "Kedvesem... csak finoman... gondosan, óvatosan. Szeress! "
Ilyen összefüggésben sem hallottam még ezt a szót soha! Bár a tök esetében "függésről" szó sem volt most, az is igaz.
"Te...! " Ezt hörögte apám.
"És hadd érjünk együtt a csúcsra. Élvezzünk egyszerre. Légy türelmes. Az imént oly hamar megvoltam, hogy most... kicsit várnod kell. Cserben ne hagyj, drága, édes ember... "
Édes ember! Ezt a két szót is hányszor ízlelgettem aztán. Hát képes leszek-e én valaha is ilyet mondani bárkinek, gondoltam.