Mari néni 2. rész

– Hát itt vagy? Már mindenütt kerestelek. Úgy eltűntél hírtelen. Valami baj van? – kérdezte egy hang. Anyám volt az. Szerencsére a szobámban nem égett a villany, így nem láthatta, hogy milyen zaklatott állapotban vagyok, és hogy alaposan "eláztam" deréktól lefelé. Azt hazudtam, hogy nem éreztem túl jól magam, ezért bejöttem lepihenni és már nem valószínű, hogy visszamegyek. Egy darabig még aggodalmaskodott, de aztán megnyugtattam, hogy nincs semmi baj, csak fáradt vagyok, így aztán sikerült valahogy leráznom. Okulva a majdnem lebukásból, gyorsan felpattantam és magamra zártam a szobám ajtaját. Levettem nedves ruháimat, szárazra töröltem a farkamat és bebújtam az ágyba. A gondolatok azonnal őrült iramban kavarogni kezdtek a fejemben. Először szörnyű lelkiismeret furdalásom volt a történtek miatt, ez azonban rögtön elmúlt, amikor újra felidéztem magamban az átélt gyönyört. Később megint belegondoltam abba, hogy mit is tettem és kivel is tettem valójában, és a következményektől való félelem jó időre eloszlatta az erotikus élmény felett érzett örömömet. Ez így ment órák hosszat. Csak forgolódtam ágyamban és már jócskán hajnalodott, mire sikerült végre elaludnom. Másnap már alig vártam, hogy a vonat parányira zsugorodjon a távolban, és jó messzire vigye tőlem minden gondom-bajom forrását, Mari nénit. Addig azonban hátra volt még a búcsúzás aktusa, ami elöl nem volt menekvés. Az össznépi puszilkodásban aztán tényleg ott álltunk szemben egymással. Nem mertem a szemébe nézni és csak két gyors puszit akartam adni neki, de ő szokás szerint átölelt és mintha csak az ilyenkor szokásos szöveget nyomná, mosolyogva a fülembe súgott valamit, amitől a hajam is égnek állt.
– Nagyon élveztem a tegnap estét. Szívesen táncolnék veled máskor is, úgyhogy ha van kedved, látogass meg a nyári szünetben. Van pár mozdulat, amit még megtaníthatnék neked. – mondta, és egy hatalmas csókot nyomott a homlokomra. A hatás leírhatatlan volt. Onnantól kezdve mintha lassított filmen látnám, úgy zajlottak az események. A népek felszálltak a vonatra, a kalauz jelt adott és a vonat csigalassúsággal kigördült az állomásról. Anyámék integettek, de én csak álltam ott, mint valami szobor. Egyfolytában az imént hallott szavak visszhangoztak a fejemben és egy szemernyi kétségem sem volt a jelentésüket illetően.