Vaskoppányi éjszakák - a varázsgolyó

A hold vigyorgó, ostoba arcként lebeg a falu mozdulatlan, néma teste felett. Az utcák üresek, néha egy-egy gajdoló tűnik fel, amint hazafelé ballag az iskolai buliról. A lámpák fénye sárga patakokban folyik végig a kövezeten, a fák árnyai hidakként keresztezik őket. A levegő balzsamos, tücsökciripelés s láthatatlan éji állatok lehelik be a település zárt, csöndes éjszakáját. A Tómellék és a Hegyalja utca sarkán magányosan villog egy közlekedési lámpa; munkások helyezték oda, mivel épp új vízvezetéket fektettek le. Most semmi dolga, alszik a kereszteződés. Úgy tűnik, minden alszik, szinte halotti nyugalomba burkolódznak az épületek, a terek, az utcák. Ám ez csak csalfa látszat. Akadnak ébren levő emberek, állatok, még növények is: van, aki most él igazán, és olyan is, aki sosem alszik. De még az álmodók agya sem mindig pihen: az elme puhán dajkálja önnön boldog, vagy épp szörnyű zűrzavarát.

Bözsi néni mélyen alszik, álma nyugodt és mély, mint mindig, ha a múlt emlékei lepik meg. Fiatal katonákról álmodik, sima, sugárzó arcaikról, ahogyan visszajönnek a háborúból. Annak idején vagy ötven fiatal férfit vittek el Vaskoppányból, és mind visszatért: közülük egyet sem kaszálták le a muszkák golyói. A Pető Sanyi ugyan fél karral érkezett vissza, de a többi testrésze ép és egészséges maradt, mint erről ő maga is meggyőződhetett. Amikor Németország letette a fegyvert, a falu hatalmas ünnepséget szervezett. És az akkor húszas éveiben járó hajadon kivette részét az ünneplésből. Alaposan. Álmában most újraéli az egészet: durranó puskagolyók, amiket a fritzek által hátrahagyott fegyverekből adtak le, , vakító mosolyok... látja mindezt, s látja magát is, hanyatt fekve, szétdobott lábakkal hever a kukoricásban, mialatt a bakák sorra beléhatolnak, szopják hatalmas melleit, csókolják hasát. És ő is mindent megtesz ezeknek a fiúknak, amit csak kívánnak. Miért is ne? Megharcoltak az országért, s végeredményben érte is; vért s könnyet áldoztak, megérdemelnek hát egy kis szórakozást. Most kívülről látja magát, kukoricásban vonagló hófehér testét, melyet még nem borítanak ráncok, s mely még élettel telin, kívánatosan simul a férfikarokba. És látja a hajnalt, a földekre csorgó meleg fényt, mely vörösre festi a körülötte heverő mezítelen férfiak bőrét. Bözsi néni elmosolyodik álmában, s mosolya most olyan, akár egy fiatal lányé. Aztán megfordul ágyában, s ráncos ajkai közül kicsap az öregek savanyú lélegzete.