A folyóparton

Olyan könnyűnek éreztem magam, annyira felemelt a boldogság, hogy ott repkedtem az éjszakai mezőn a sátrak között. A képemről nem bírtam volna letörölni az átszellemült vigyorgást. A szívem olyan hevesen dobogott, majd kiverte a bordákat. Legszívesebben ordítani szerettem volna, hangosan kiabálni, vagy legalább énekelni. Magamhoz ölelni az egész világot, a holdfényes éjszakában ácsorgó dús lombú fákat, mindent.

Megtorpantam a sátram előtt, nem kívánkozott bemenni oda. Talán bizony be se fértem volna, amennyire feltelt a lelkem örömökkel. Inkább bolyongani kéne egy kicsit a holdfényes ösvényen a réten át. Szökdécselni szerettem volna, mint valami gondtalan gida.

Odaérve a folyóhoz kerestem valami nagyobb követ, vagy kis dombosodást, amire leülhetek. A hold erősen fénylett, a víz csillogott. Hiába üldögéltem már negyed órája, izgatottságom csak nem csitult, hol forrónak éreztem a bőröm, hol borzongtam. Olyan könnyűnek éreztem magam, mint aki repülni képes, s azt képzeltem, hogy ha most belemennék a vízbe, nem is merülnék el benne, csak lebegnék a csillogó holdfényben.

A kapucnis pólóm derekát megragadtam, s egy mozdulattal átrántottam a fejemen. Ledobtam a nyárfa tövébe. Ráhajítottam a melltartómat is, és kigomboltam a farmeromat. A halom tetejére tettem azt is, meg a bugyimat.

Amikor beleléptem a vízbe, végigborzongatott a hideg. Mégis jólesett a hűvös érintés. Néhány nagy lépéssel túljutottam a parti sekélyen, és eldobtam magam az ezüstös sötét hullámzásban. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy a hideg összeránt, szinte megzsugorította a bőrömet, de jól esett mégis. Határozott tempókkal csapkodtam a vizet, széjjelnyílt előttem, utat engedett nekem. A hátamra fordultam, hagytam magam lebegni, és kedvtelve nézegettem a sötétkék égen a rengeteg csillagot.
Már jó ideje ott lebegtem, s egészen átjárt a víz hidege, amikor aztán úgy határoztam, hogy lehiggadtam annyira, hogy képes leszek visszamenni a sátramba, és aludni egy jót.
Kiúsztam a partig, a sekély vízben már gyaloglóra fogtam. Végig libabőrösödött a hátam meg a karjaim, ahogy az éjszakai enyhe szellő végigszaladt a parton.

Kiráztam a hajamból a vizet, és épp nyúlnék a ruháimért, amikor a csuklómat megfogja egy másik kéz. Ijedtemben nagyot szökkenve ugrottam félre. A gyönge fényviszonyok között sem kellett meregetni a szemem, máris láttam, hogy Ő támaszkodik a nyárfa derekának.

Már nem is csak a hideg libabőr reszkettetett, hanem belülről indult a másfajta remegés. A gyomromnál kezdődött, és előbb felfelé, a torkomig szaladt, majd lefelé, az ölemig. Nem is múlt. Végigbizsergett bennem, de nem mondanám, hogy kellemetlen érzés lett volna.

Akkor szó nélkül lehúzta magáról a pólóját, és mint valami törölközővel, nekilátott, hogy szárazra törölgesse a hátamat. Azután a karjaimat is. De hiába reméltem, hogy most majd előre jön vele, és a mellemet is végigsimítja azzal a finom testmeleg trikóval, nem tette mégsem.

Még közelebb léptem hozzá, szinte már a vizes melleim hozzásimultak a bőréhez.
Megdermedt egészen, látszott a tétova kéztartásán, hogy nem tudja folytatni a kialakult helyzetet. Nekem persze lett volna ötletem. Ha már nem mer végigsimítani a melleimen, akkor legalább ölelne magához, melegítene oda a mellkasához, vagy törölgetné le a fenekemről a vizet.
De a kezdeti kezdeményezése csak eddig tartott, a karjait leeresztette maga mellett, majd a trikóját is elengedte, leejtette a fűbe.

Álltunk egymással szemben, nézett az arcomba, tán már megbánta, hogy a lubickolásomat hallva lejött utánam a partra, hogy kivárta, míg kiúszom, hogy a törölgetésembe fogott.

Megéreztem, hogy nem fog többé megérinteni, inkább hagyja hogy csonttá fagyjak, de fegyelmezi a kezeit, nem simogat tovább. A hajamból csöpögött a víz, végigfolyt a gerincemen. Megborzongtam a hidegétől.

– Fázom. Törölgess még!
– Izé. Nem szabad ezt nekünk. Ne provokáld, tiltott terület!
– Csak törölj meg, nem akarok a tiltott zónádba betörni.
– Máris betörtél. Máris tovább mentél, mint lett volna szabad. Ne ingerelj, mert nem tudok ellenállni!
– Jól van, ne sopánkodj! Nem kértem tőled semmi olyat, amit nem adhatsz, nem rángatlak bele semmi olyasmibe, amit nem akarsz. – válaszoltam keserűen.

És lehajoltam a saját pólómért. Egy – két lendületes mozdulattal végigtöröltem a törzsemet, a combjaimat, majd tempósan dörzsölgetni kezdtem a hajamat. Ahogy hajlongtam ott, meg ahogy a hajamat törölgettem, le se vette a szemét rólam, figyelte, amiként hullámzik az orra előtt a mellem halma, de nem nyúlt értem.

Lógott a két karja, mint valami törött szárny, de a tekintetét nem fordította el mégsem. Beleléptem a bugyimba, majd a farmeromba is. Tudtam, hogy az átvizesedett pólót már nem veszem föl, ezért aztán körültekertem vele a fejemet, a két ujját megkötöttem, mint valami turbánt, és nyúltam a melltartómért, hogy belebújjak.

– Ne vedd még föl!
– Hanem?
– Gyönyörű, ahogy így himbálózik, had nézzem még.
– NEM!

Gyors gyakorlott mozdulatokkal belebújtam, becsatoltam, és megkerülve őt elindultam a tábor irányába, távolodva a folyótól. Utánam kapott, megfogta a karom:

– Ne menj még, olyan szép az este. Beszélgessünk. Zaklatott vagyok, nem tudok aludni.
– NEM!
– Megbántódtál? Ne csináld! Ne menj még, maradj velem egy kicsit, sétáljunk, legyél velem. Kérlek.
– NEM!
– De miért nem?
– Mert nincs jó kedvem, és fázom. Nincs, aki melegítsen, és elillant a romantikára való hajlandóságom. Megyek, befekszem a hálózsákomba.
– Megbántódtál, ugye? Nem akartalak... izé...
– Hagyd már, kérlek! Fázom, és bemegyek!

Lendült a karja, átfogta a vállamat, talán egy kicsit közelebb is húzott magához. Nem mondanám, hogy odaölelt, de valami kezdeményszerűnek látszott mégis. Valamennyi időt kivárt, aztán mégis magához húzott, most már egészen közel, és belesuttogta a nyirkos nyakamba:

– Majd én átmelegítelek, hogy ne fázz!
– Ne tegyél szívességet, nem vagy az adósom!
– Ne légy ilyen kemény velem, én... Tudod te, hogy én...

Megpróbáltam félrelépni, nem akartam hallgatni, amit mondani készült. Amennyire repestem az imént annyira rám telepedett a keserűség most. Amint indultam volna, a másik karjával is átkapta a vállam, és határozottan közelebb lépett. Közel tolta az arcát, mint aki az ajkait egy csókra. Aztán amikor érezte, hogy nem csapok le a szájára, de nem is fordulok ki a karjai közül, óvatosan mégiscsak rákeresett az ajkaimra, és puhán megcsókolt.

Elképesztően jó meleg volt az ajka, amilyen gyöngéden érintette hozzá az enyémhez. Úristen, most kéne abbahagyni, mert később már nem tudom eltolni. Ehelyett átöleltem a vállait, karommal fölkúsztam a nyakán, ujjaimmal beletúrtam a hajába, és elgyöngülten élveztem, ahogy csókol. Nagyon finom volt. Miért tudok ennyire elvarázsolódni ettől a sráctól? Órákig tudnám élvezni, ahogy az ajkaival cirógat, ahogy finoman meg – megnyalintja a szám, végighúzza a fogaimon, és egészen a szám sarkáig tolja. Honnan tudja, hogy ennyire megvadulok, ha a szám sarkában táncoltatja a nyelve hegyét? Nyilván érzi az izmaim tónusán, hogy egészen ellágyultam, a szívem meg ott ver, az ő mellkasán, éreznie kell, hogy majd kiugrik a helyéről.

Jó meleg tenyerével finoman simogatta a hátam, szinte perzselt az érintése, azt szerettem volna, ha mindenütt cirógat. Végig a vállaimon, a karjaimon, és alig vártam, hogy a mellemet is simogassa már. Megérezhette a vágyakozásomat, mert máris előrehozta a kezét, és végig simított a nyakamon, majd a mellkasomon, és becsúsztatta az ujjait a melltartó selyme alá. Mindig is érzékenyen érintett, ha azon a környéken szeretgetett valaki, de tőle még inkább kellemes volt az érintés. Szerettem volna megállítani az időt, hogy sose múljon ez a pillanat, mikor VELE csókolózom egy langyos augusztusi éjszakán, egy nyárfa törzsének dőlve, miközben finoman simogatja a melleimet. Nem is reméltem az élettől több kegyet, mint ezt egyedül, hogy ne hagyja abba, folytassa még minél tovább.
De nem folytatta mégsem, hanem lejjebb siklott a meztelen hasamon, és a nadrág korcában egy pillanatra kissé elakadva, tovább ereszkedett lefelé. A szeméremdombra tette a kezét. Úristen, milyen finom meleg a tenyere, egészen elgyöngültem az érintésétől.

S ahol még az imént a simogató ujjai táncoltak, most a csókjait nyomta. A nyakamra hajolt, és én egyik borzongásból a másikba úsztam. Kissé széjjelnyitottam a combom, hogy közé férjen a keze. Vette az üzenetet azonnal, és a puha meleg tenyeréből képezett fészekbe beleültette a dombocskát. Remegett a térdem, minden erőm elhagyott, az izgalmam ott nyargalászott az ereimben, dübörögve kereste az utat. Aztán a nadrág korca mellett becsúsztatta a kezét, majd még a bugyim alá is, és immár nem a farmeren keresztül simogatta a vágyakozástól duzzadó szirmaimat, hanem a markába fogta az egészet, és szorongatta, morzsolgatta egy kicsit. Hogy – hogy nem birok ellenállni neki, hogy lehetek ennyire elolvadva tőle? Belecsókolt a nyakamba és értőn, kedveskedőn cirógatta a kis fészket.
Nem kaptam elég levegőt, a légszomj ott dobolt a füleimben. De valahogy mégsem a levegő után kapkodtam, hanem csakis az ő ajkai után. Eszeveszetten kívántam őt, szerettem volna beleolvadni, egészen a bőre alá.

Lejjebb tolta a nadrágomat meg a csatakos bugyit is, és hirtelen elém térdelt. Sűrű csókokkal borította az eddig simogatással becézgetett tájat. Úgy éreztem, hogy remegő térdeim nem tudnak megtartani tovább. Lerogytam magam is, hanyatt dőltem a fűben. Ő meg egy sietős mozdulattal a bokámig rántotta a nadrágomat, kitárva az összes meztelenségemet. Az éjszakai szellő végig simított, de nem tudta lehűteni a várakozás izgalmától hevült testem. Izzottam a vágytól, remegve vártam a továbbiakat, mert most már el se tudtam volna képzelni, hogy ne folytassuk. Magamhoz öleltem, jól esett érezni az ujjaim alatt a bőrét, jól esett a nyaka tövébe fúrni az arcom, belélegezni az illatát. Felpillantottam a szaténselyem égen szikrázó csillagokra. Gyönyörűnek láttam a nyári ég csillagokkal hintett sötétjét.

Mégse bírtam tovább nézni, mert amikor csókolgatni kezdte a hasam, egyszerűen becsukódott a szemem, megszűnt a világ. Vagyis hát a világ csak ott volt kettőnknek, amint izgatottan lüktetve vártam a további csókjait. Kissé lejjebb ereszkedett, az ágyékom finom érzékeny bőrét megnyalintotta, majd végül apró puszikkal körbejárta a kis dombocskát. Rebegő ujjaimmal a haját simogattam, türelmetlenségemben csaknem megmarkoltam a fejét, hogy pontosan odaszorítsam az ölembe, ahol a további kényeztetést reméltem. De nem kellett irányítani, pontosan tudta, hogy mit kívánok olyan izgatottan. Mégis amikor megéreztem a nyelve hegyét összerándult a derekam. Nem az ellenérzéstől, csak a feszültségtől. Átölelte a csípőmet és kényelmesen befészkelte magát az ölembe.

Kontrolálatlanul sodortak az események. Nem is lehetne lépésről – lépésre visszaidézni a dolgok menetét, összefolyt bennem a folyamat. Egy folyamatos kéjes borzongás, egy egyre erősödő remegés, a nyelve alatt keletkezett epicentrumból kirobbanó megrázkódtatóan erős csodálatos gyönyör felrepített engem is a szikrázó csillagok közé. Ahogy játszogatott a szirmok között, ahogy gyöngéden meg – megszívta, és az ajkaival rászorított, annyira elementáris erővel rázott a kéj, hogy észre sem vettem, hogy vadul sikoltozom bele az éjszaka csöndjébe.

A robbanás után már elcsitultam egy kissé, de ő még tovább csókolgatta, nyalogatta, szeretgette az ölemet, kivárta, míg egészen elnyugszom, míg a derekamból kilazul a feszülés. Már elnyugodtnak éreztem magam, de a lábaim még mindig remegtek, a torkomban lassan oldódott a feszülés, érdekes bizsergést éreztem az orromban, mint aki sírni készül, úgy szurkált benne a megrendülés. Cirókáltam a hajszálai között, ujjaimmal szántottam a tincseit, és arra gondoltam, hogy tán most kéne meghalni, ebben a gyönyörű pillanatban, amikor itt fekszem a csillagos égbolttal borítva, és az ölemben itt ringathatom ŐT, aki annyira nagyon fontos nekem, és aki annyira csodálatosan finom dolgot művelt velem.
Megismételhetetlen pillanat, reméltem, hogy sosem lesz vége ennek a .