A robot

– Robi! – kiált át a vállam fölött a portásnő Neki. – Felkísérnéd a hölgyet a vezérhez? Az unokahúga. – teszi hozzá, némi gúnnyal.

Hölgy az aztán nem vagyok, pláne mivel eredetileg edzésre indultam tréningruhában. Utána jött a hirtelen ötlet. Meg amúgy se. Hölgy? Röhej.
Robi tápászkodik fáradtan. 12 órája rabja ennek a háznak és még ugyanennyi hátra van. Szinte rám se néz. Köszön, köszönök. Utána némán liftezünk.

Nézem a magas alakot, profilját mutatja, tudom kit rejt az átlagos, arányos férfitest, a hűvös szürke szem. Éjjel kettő volt, mire álomba dumált. Órákat beszéltünk megint. Szeretem a dörmögő hangját, ahogy hadarva elharapja a szavak végét, ami aztán alváshoz közel tisztává lágyul. Bár szekszről szó sem eshet, még utalni is tilos ilyesmire, szerinte azt teszi az ember, nem dumál róla, mégis ő szegi meg egyre gyakrabban a szabályt olyanokkal: hogy most átölelnélek nagyon...

Kettőtöl alhatott ő is egy keveset a pihenőben, ahol egy ágyon forognak többen, órapontosan. Kettőkor ezért bontottam a vonalat egy gyors jóéjttel, mélyen, nyugodtan aludtam, mert hittem, hogy ő is.

Hamar végzek, a nagybátyám tutira nem tudja hova tenni a látogatásom. Ahogy visszaülök a kocsiba olvasom a telefonom, mit írt Robi? Nekem Rob, mert a robikázást utálom. Semmi különöst. Jó napottal szokta kezdeni a reggelem, erre ma én is csak ezt írtam, mire ő: Valami baj van? – és hogy ne legyen, mert azt szereti ha vidám vagyok. A közelsége meghülyített kissé, mindenképp célozni akarok erre a közelre és gonoszul leírom:
Jól mutatna a piros fotelben személyed, ha nem lenne olyan nyúzott a képed, abban a világoskékben...

A sorompó emelkedik, kanyarodok, még látom ahogy kirohan a bejárat elé. Ma nem kék ingben kellene lennie...

– ----

Ekkora hülyeséget! – csak ennyi jut eszembe, mikor a nagybátyám, egy mobilcég vezére arra kér, új szolgáltatásukat teszteljem. Nincs más dolgom, csupán sms-eket olvasni, ha van kedvem válaszolni, aztán a saját véleményemet erről folyamatosan közölni. Cserébe ingyen telefonhasználatot kapok, nem kevés pénzt is a "fáradozásomért". Sokkal többet, mint azzal, hogy különböző termékek használati utasításait betűzöm magyarra olykor hajnalig. Nem éhhalál ellen kell a pénz, a bizonyítási kényszer vitt rá igenis eltartsam magam és ne szoruljak rá senkire. De ez az edzések, versenyek és az egyetem mellett nem túl könnyű feladat. Rábólintok, miután tisztázzuk ez nem valami könyöradomány az apám emlékének tisztelegve, hanem tényleg valódi munka, mert ezt az utóbbit azért én megkérdőjelezem. Listát mutat, mennyien teszik ezt még rajtam kívül. Hát jó.

A telefonszámok titkosak, az egész egy központi számon fut, nevet, jelszót kell találni, erre a számra elküldeni, rövid szöveget (1 smsnyit) lehet mellékelni hozzá, na és persze külön szám a fiúknak, külön a lányoknak, hogy a rendszer egymásnak küldje el azokat véletlenszerűen. Ha valakinek valaki megtetszik, a nevét írja az sms elejére és akkor máris cseveghet vele. Ez akkor még teljesen új dolog volt, ma már tucat közt lenne egy.. Benevezek az sms-csetre, jobb nem jut eszembe, leszek smske.

Peti29: szia, szeretnék veled megismerkedni joban! Irj! 25 centi!
Bakter: miááááuuuuuu, lány cicuska! ÉN MEG KANDUR VAGYOK! Gyere!!!
Mackooo: szex???
Prüntyi: 27 éves szigetvári srác vagyok, szeretem a zenét, az állatokat, különösen a cici cicusokat! Ugye Te is az vagy? Válaszolj mielöb!

A szövegek nagyjából ilyesmik, amiket kapok. Nincs kedvem válaszolni, vagy ha mégis, elrettentő hülyéket írok a falábamról, meg az üvegszememről. Egyesek verseket költenek, nekik verset faragok , mások egész életrajzot sűrítenek bele egyetlen mondatba, megint mások éppen "most" lesznek öngyilkosok, mert ez-meg az történt körülöttük, velük. Ami szinte mindben közös, a legtöbbször borzalmas helyesírás.

A első hónap tapasztalatait röviden elintézem és küldöm el az arra illetékesnek: Roppant unalmas az egész. A munka kedvéért, még szenvedek pár sor marhaságot arról, milyen változások tennék érdekesebbé.

Kegyetlen hőség tombolja csúcsra magát déltájt. Tamás cifrát káromkodik. Valami építkezés zajlik az apósom háza mellett közvetlenül, ezért nem lehet az utcába behajtani. Látszat házasságunkat, látszatra rendezzük ezzel a szülőknél ebédeléssel. Előremegy, én még leparkolok, totojázok kicsit szandálpánttal, táskakereséssel, bármivel a nincskedvemazegészhez miatt. Vegyeskorosztályos férficsapat füttye kíséri sétámat az építkezés felöl. Hallok egy: szép jó napot kislány-t is, mire mosolyogva visszaszólok, legyen neki is. Ezen feldobódnak, főleg, aki kapja. Röhögve kidumálják az eseményt és melóznak tovább.

Tamás a kapuban vár.
– Mit kurválkodsz? – sziszegi a fülembe, apósom már látótérbe ezért nem szorítja tovább a karom.
– Tudod, illetve honnan is tudnád, olykor jólesik egy hang, egy gesztus, ha az ember igavonóbaromnak befogva embertelent dolgozik. Ezért volt az egész.

Takarékra helyezem agyi üzemmódomat az ebéd és a pár órás csevely idejére, különben bediliznék. Eszek, mosolygok, bólogatok, igen-nemezek. Este a könyvek fölött alig találok vissza az értelmemhez és arra gondolok, milyen jó lenne egy kiadósat bőgni. Csipog a mobil, már megint az a hülye csetesdi...

Orpheus: Mesélj magadról! – ennyi áll az esemesben, mégis megbűvölten nézem. A név, vagy az egyetlen mondat ragadott meg? Nem tudom, de válaszkényszerem támad: "Te vagy az, aki megszelidíti a vadakat, akinek dalaira táncolnak a fák, a költészet és a zene varázslója? "

"Nem tudok énekelni. Honnan veszed ezeket? Ismerjük egymást? Hogy hívnak? " – jön a válasz, illetve kérdések rögvest.

Nyomogatjuk a gombokat egymásnak órákig. Megtudom, hogy biztonsági őr és ingyentelefonál, csakúgy, mint én. Persze ő más okból. Kibontakozik előttem egy ember. Okos és józan, a gondolatai üdítően egyszerűek. Sem túlzások, sem kedveskedés nem jellemzi. Időnként rám szól, mellőzzem a tekervényes rímcsavarjaimat, mert amit nem ért, arra nem tud válaszolni.

Két nap múlva, este 10-körül, megkérdezi felhívhat-e? Behurcolkodok a tücsökzajos erkélyről, kicsukom a szomszédokkal terhelt világot és visszaüzenem: persze.
Borzalmas hadarással, pest-vidékes szlengnyelvet recseg a hangja. Csalódott vagyok, legszívesebben bontanám a vonalat, ehelyett dühösen tagolom: be-szélj las-san ért-he-tő-en!
Röhög, nagyot szusszant és megteszi.

Fülünkhöz nő a telefon. Megyek vele ajtókat zárni, ő velem eszi az almát. Arról mesél, hogy ő egy robot, se érzés, se vágyak, se semmi, csak egy gép. Innentől hívom Robnak Robit. Kedvenc írója Asimov, ő fogalmazta meg számára amit nekem most mond, ezt a robotdolgot. Firtatom ki, vagy mi ölte ki belőle az embert? Azt mondja senki, ilyennek született. Nem hiszem el. Viszont egyre jobban érdekel.

Beépül az életembe. Napjaim eseményeit vele osztom meg, az övé olyan, mintha csak az a ház létezne, amit őriz. Sajnálom a magányáért, a robotságáért, mindazért, amit ő összefoglalóan "szürké"-nek nevez. Haragszik, ha csúnyán beszélek, szerinte nem illik hozzám. Röpke pillanat alatt képes feldühíteni, ugyanígy csodálatos képességgel nyugtató álomba mesélni, mikor a bajok ellepnek. Fényecskének nevez, mert a sötétben világító telefon engem jelez. Fény a szürkében. Ő is nekem.

Velem van amikor egy balul elsült verseny után, a kiugrott vállamat rakják helyre, velem van a születésnapomon, velem van karácsonykor. Én is vele. Kiröhög, ahogy tolmácsolom az olasz vendégek kívánságait a pincérnek, miközben neki kívánok viszont boldogújévet.

A kezdetekkor leszögeztük, nem társat keresünk és sosem fogunk találkozni. Létezésünk egymásnak kölcsönös menekülés abból a bizonyos szürkéből, ami az enyém is. A találkozásdit óvatosan ő kezdi el először boncolgatni, talán nem ártana, ha mégis...

A beszélgetéseink elvesztik játékosságukat, férfi-nő formát öltenek. Tudjuk egymás telefonszámát, a csetet már nem használjuk. Tudom hol dolgozik – azt állította, az ő száma lenyomozhatatlan. Két telefonomba került és bebizonyítottam az ellenkezőjét, bár valóban nem egyszerű eset lett volna kapcsolatok híjján, ezt elismerem. – Annál jobban megdöbbentett viszont a végeredmény. Hisz abba a házba, ha nem is gyakran, de azért járogatok és próbáltam felidézni arcokat a köreiből... Tudjuk egymás vágyait, azonossá csiszolódtak, MI vagyunk bennük együtt. Tudom, nekem kell dönteni. Azt mondja fél, hogy ezzel el is veszít egyúttal és félek én is. Szerelem, kötöttség, csalódás, bosszú és bosszúvágy, nálam ezek összetartoznak. Mégis, mikor már az ágyban hallgatom őt, egy-egy szava mintha belülről csiklandozna, olyankor hatalmas a vágy, hogy a hanghoz test simuljon testhez. Mikor mondja, miattam nem robot többé...

– --------

Sms özönök árasztják el a telefonom, a készülék panaszosan nyögdös nem bírja tovább. A gazdája sem. Félreállok a kocsival. – Honnan tudom, hogy kék ing van rajta? Hol vagyok? A vezér rokona vagyok? Felhívhat? Fel akar! – Nem titok, férjem van, az se hogyan az, mégis a telefonálgatásból mindig ilyen cirkuszt csinál: lehet? Nem? Ezek most felpörgetett Rob üzenetek. Jól van. – bólint a lelkem és felhívom válasz helyett válaszképp.

Este az "őrház" előtt várom. A zsákutcában kicsi a nyüzsi. Zavartan sétál felém, érzi az idétlent, kezeit zsebrevágja, hogy legalább az ne lógjon hülyén. – Nem hiszem el, hogy te vagy az. – mormogja. – Hogy szóba állsz egyáltalán velem... érted... egy ilyennel, mint én.
Nem is állok szóba vele. Nyomok egy mosolygós puszit a szájára. Zavar az bennem is jócskán volt, de ez a pár őszinte szó az enyémet kiölte.

Nincs több szó. Minek? Elmondtunk mi már mindent, többet is a kellnél. Lihegve a három emeletnyi futástól az előszobában kabátostul dönt a falnak. Nézzük egymást. Két üzött vad közül ő lenne a támadó, én pedig aki tűri szívesen. Milyen szerencsés véletlen, Őt vártam. Ismerem, ismer, jobban, mint bármelyikünket bárkimás. Lelkek kirakodva. Most várom a testét. Torzzá vált életem tutajként sodródott a hatalmas tengeren, mikor sorsisten elküldte nekem, na igen, pont egy sms-ben. Szürke szem szürkéje lágyul, olvad az enyémben, harmincéves kisfiú csodálkozására rian a szerelem ellen csalódásból épített jégpáncél maradékja, aprókat pattanva. Különös földet találtam hajótöröttként, ahol édestiszta a víz – a számban érzem az övének ízét, harapom is finoman a levegőt vele – és értelmet nyer újra a szerelem neve. Egyik karja a dzsekim alatt tör utat, felölel mindenestül, másikkal arcom mellett a falba kapaszkodik, mint egyetlen fogódzóba, mellyel a bolygón maradunk. Örökkévalóság, ahogy ruhákon át talál meg látó kézként és tart egyre ez a kölcsönös mesterséges légzés. Vágyakozva bújok a nyakához és szívom mélyen magamba a férfiszagot.

a zsebtelefonja, ekkor eszmélek, nem tudom átmenetileg meddig lehettem süket, mert semmi hang nem létezett. Mély morgással szakít félbe, zajongó kabátját földhöz vágja. Lecsúsztatom akkor én is a sajátom és motyogok valamit a lakásban fellelhető ágyakról. Ennek szóvége nyögésbe hal el, ahogy a lábam közé nyúlva magához emel, a falhoz szorít, a szája az enyémről lejjebb kalandozik.
– Merre? – szól a pulóverem mélyéről.
– Mi – sóhajt valaki a hangomon, mire rájövök Rob kérdése egy előző életemben elhangzott ágytémára vonatkozik.

Vonszolom magammal, kapaszkodik belém, ellentétes töltéssel tapadó mágnesként mélybe zuhannánk a különtől, ez biztos. Megbotlik és ránt magával, asztal borul, tárgyak repülnek, a bűnös gáncsmester csak egy szőnyeg, de már nem érdekes. Vetkőzünk magunkhoz, a puszta meztelenhez, amilyenek valójában vagyunk. Nem számít micsoda kié, ami marad azon megosztozunk, a miénk. Érzékeny milliónyi pont rajtam, létezésükről fogalmam se volt eddig, ahogy az ő teste is beleremeg, mikor megsúgom ezt és a nyelvem játéka a szavak lehelete ad nyomatékot az érzéshez fülétől a tarkójáig. A hajamba fúrja a fejét, szorít, megpihen, csak azt kéri, amit én is... legyen ez a mindig.

Tétlenné vált keze a combom közt. Ez a szünet érezteti igazán mennyire tombol a test, izzik, lüktet minden ott lent és itt fent. Adni akarok, de erőtlen vagyok, túlságosan éhes és tán most ő sem kívánja ezt, bár kísérleteimre, bármire, amit teszek ugyanúgy reagál ahogy én, adom-hagyom. Végigcirógatom arcától az ágyékáig, ott megállok, tenyerembe fogva férfiassága saját ritmusom dobolja vissza. Egyszerre bontunk idillt, sóhajunk is egy, mikor magamba fogadom, mikor felölel engem. Lassan. Nagyon lassan, mértékegység nem létezik ami kifejezné, milyen hosszan érint gyönyörűt ez az aprólékos egyesülés. Elenged, hogy újra kezdje, szempárbajt vívunk közben, fel – és megadom magam, az enyémet becsukom, szaggatott légzésem, reszkető testem marad árulóm. Mintha erre várt volna, oldódik. A szándékos nyújtást felváltja az ösztönös mozgás, csak egy nő, csak egy férfi, amióta a világ, világ. A világban páros, rendezett magány, emberből vadász, nőből a megszelidített vad, a természet állatkertjének része. Emberivé válik, mert olyan színes az ember, hogy mindezt sokféleképpen éli át sokezerszer. Finoman harapja, csókolja a melleimet, a nyakam, a szám, felváltva, kapkodva, ilyesmikre én már nem vagyok képes, a csípőmet nem is én mozgatom, hanem őserők bennem, kiváltóját pedig szorítom egyre jobban. Minden mozdulat, minden pillanat ígéret, felölel, magához húz, mellkasának szorított mellemet a lentivel egy ütemre zihálva kényezteti. Teljesen a karjaiban, teljesen vele, ez fogalmazódik meg bennem mikor a kéj gonoszul leteper. Gonosz, mert megtöri a mindiget, és gyönyörű, hisz a célja ez. Távolról hallom a hangom vissza, gyenge, de benne a testem üzenete a csodáról, a fejem erőtlenül hátrahanyatlik, levegőt alig kapok most az ölelésében, amivel tudatja átéli ő is.

20 éves koromig, idáig, a szexuális ismeretem néhány kamaszkori petting, Tamás a férfi, aki elhitette velem, hogy az a jó az ágyban, amit ő ad. Rossz valóban nem volt, csak sok minden tilos. Aztán az a furcsaság, hogy lehet szeretkezni érzelem nélkül, csupán a vágy kedvéért, semmi másért. Igaz, ez csak egyszer fordult elő, az alkalom sem volt tucatféle, az apám temetését követő este... Ez a most az, ami mindent megváltoztatott.

– Huh – könyökölök ki a hempergésből, visszatalálva a civilizációba. Körülöttünk a szőnyegen kávéscsésze, hamutartó, kanál, ilyesmik. A felborult kisasztal. És a tudat, hogy a bátyám ide pár óra múlva hazajönni akar.
– Huh? – ismétli Rob. – Ez valami vélemény?
Aggódó tekintete nevetést vált ki belőlem. Neki mindig, mindent meg kell magyarázni, de érthetően, világosan ám, mert a célzásokból egy kukkot sem ért.

Magammal viszem zuhanyozni, mosdatjuk egymást, és közben ellágyulva hallgatom, semmit sem akar már a világon többé, csak engem. Nekem sok lesz a tennivalóm ez ügyben, de örömmel teszem.

Másnap összepakolom a cuccom, újra boldog vagyok, újra hiszek az életben. Tamással közlöm részemről vége ennek a műélvezetnek így együtt. Csiperkerozál felébredt a hibernációból. A műsor, amit rendez nem lep meg, nem hat meg. A bátyámat nehéz helyzetbe hozom, lévén hozzáköltözök, lévén Tamás a legjobb barátja. Nem érdekel ez sem. Pár napig tart csak. Az egyetem mellett nézek ki egy lakást, félévre kibérelem. Apai örökségem mozgatható tőkéjét mozgatom is rögvest. Telket veszek a semmi közepén, a suli még ideálisan elérhető, a közelben egy istálló, ahol vállalnak bértartást, mivel van két lovam. Egy évfolyamtársam építkezési vállalkozó apjára bízom álmaimat, egyszerű házat szeretnék. Öt perc alatt felvázolom neki ceruzával egy noteszlapra. Megegyezünk. Bár szerintem kétli, hogy normális vagyok.

Edzéseken, versenyeken túlszárnyalom önmagam, edzőim ámulatára, kedves lánytársaim bosszúságára. A lányokkal egész életemben hadilábon álltam, valamiért úgy általában utáltak. Ezért reflex lett, hogy kerülöm őket, aki ennek ellenére megmaradt mellettem, abból viszont életrebarátnő lett. Most ennek a kevésnek sem mesélek semmit.

Ami időm marad az mind Robé, csakis az övé. Sosem firtatom mikor jön, meddig marad? Ennek a levét eleget ittam Tamás mellett, szóval én nem teszek ilyet. Az meg, hogy sokat melózik eddig sem volt ismeretlen, olyankor marad az oly kedvessé vált telefonjóéjt. Hazamegy az anyjáékhoz hetente legalább kétszer, békén hagyom, csendesek a mobilok is ilyenkor. Elvégre a családhoz semmi közöm. Főzögetek neki, szerelmeskedünk, boldog vagyok és szabad. Tamást a telefonomról is letiltatom. Fenyegetődző üzengetésein csak nevetek.

Rohanós napom van, leadok két dolgozatot, ellógok a többi óráról, még az edzést is alibi indokokkal lerövidítem. Kockázatos kettős játékot űzök, apám rámhagyott lovait versenyeztetni kell, különben elvesztik a jogot örökre. Ha az edzőim ezt megtudják, mármint, hogy másféle versenyt is művelek, akkor én vesztem el mindazt, amiért négyéves korom óta gürizek. Kiskunhalasra kell megszervezni a szállítást, istállóbérlést, miegymást. Rob szól, hogy otthon vár. Mást nem mond, de érzem, valami nincs rendben.

A lakásban sötét van. Biztos el kellett mennie – gondolom. Csalódott vagyok, pedig siettem... Kattolom a lámpákat, először észre se veszem, a mozgásra figyelek fel, ahogy a karját emeli tiltakozva a fényáradat ellen. A fotelben ül.
– Kapcsold le. – kéri.
Megteszem, de előbb az arcát fürkészem, lehetetlen olvasni róla, már megint az az átkozott robotság.
– Gyere ide! – kéri és az ölébe von.

Simogat, szinte belémbújik, aztán nagy nehezen kiböki, el kellett altatni a , mert lebénult. A , az egyetlen lényt, akit szeretni volt képes előttem. Ő maga temette el az anyjáék kertjében. Nem kezdek hülye vígasztalásba, csak vele vagyok. Megérzem az arcomon a könnyeit. A legérzőbb szívű ember, aki robotnak képzelte magát. Zavartan fordulna el, persze hogy nem engedem. Puszi a könnyre, a szemre ahonnan jön... a szájára, ezt már viszonozza.

Ölelkezünk így sokáig, a pólóm alá nyúl, cirógatja a cicim, kicsit odébb csúszok, előbb a nadrágján keresztül simogatom vágyának éledőjét, aztán kiszabadítom fokozódó rabságából. Szívverésének tamtamja a fülemben, testének melege, tapintható kívánsága tesz. A száján csüngve marad az együtt, de közben kígyózok lefelé magamról nadrágot, bugyit, szétnyitom az ő ingét is, közben lehúzza a pólóm. Játszok a testével, míg könyörgőn értem nyúl, szelíden az ágyékára tol, ugyanilyen szelíden ereszkedek rá, most ő hunyja be a szemét és én nézem az arcát tovább, ahogy mozgok rajta, ahogy erre rezzen az arca, és amit imádok, ahogy a kezével lát. A mellemet, a hátam-, a csípőm vonalát, a fenekemet... csak ő tud így látni... csak ő így szeretni... Ez az éndiktálom, a mélység amennyire befogadom, ahogy egymásnak dörzsölődünk, a könny sós ízének emléke, az új hit, amit kaptam tőle... eszementül önt el a gyönyör, másodpercnyire marad mögöttem az övé.

Érzem, hogy néz. Kinyitom a szemem. Régóta könyökölhet így, mert ébredezésemre az ujjait kezdi tornáztatni félig rám fordulva. Az órára pillantok, mindjárt éjfél. Az első ember, akihez bújva aludni vagyok képes. Eszembejut a gyásza és lehervad a mosolyom.
– Valamit el kell mondanom neked. – a hangja az az éjszakai kellemesen tiszta. – Akkor is el kell mondanom, ha meg fogsz gyűlölni érte.
Olyan nem létezik, döntöm el.
– Niki – hosszú csend.
Ha nem lenne gyásznap, menten neki esnék, ezt az idegtépést ne csinálja az éjszaka közepén. Kivárom inkább a folytatást.
– Tudod, hogy szeretlek
– Hja – sóhajtok, kezdem fontolgatni, hogy egy cseppet azért bokán rúgom.
– Soha senkit előtted...
– Tudom.
– Niki, nekem van két gyerekem. Feleségem, akit sose szerettem. – hadarja a sok erőlködés után egy szuszra. – Most gyűlölsz, igaz?

Időbe telik, míg felfogom. Ha nem is teljesen, legalább a lényeget. Dühöngenem kéne, sikítozni, számonkérni: hozzá jár haza? Dugnak is jókat? Felváltva vasalunk a nejjel inget és főzünk kaját az úrnak?... két gyerek. És mit művelek? Elszerettem egy apát a gyerekeitől? És mit ő? Hogy tehette meg velük? És velem? És hogy egyetlen dolgot szabad most mondanom, semmi mást:
– Menj haza. Most. – hidegen, mint a jég.

Egész éjszaka ébren bámulok ki az ablakon. Nem tudok sírni. Hatkor kéne indulnom, ötkor már csöngetek Rolandnál, az unokatesónál, aki segít majd a lovaknál. Még a kocsiba is öltözik, reggelizik, be nem áll a szája. Például, hogy de szarul nézek ki, hogy a nője lelépett a cédéivel, hogy az autópályán Kecskemét felé szerinte gyorsabb lenne. Ötödször morgom, hogy nem. Végül azt hogy: – Kuss legyen!

Egy teherautó előttünk, sódert szállít amolyan hevenyébe. Potyog is a rakomány lefele, pattog a szélvédőn. Lemaradok, döcögünk ötvennel. Erős a szembeforgalom, mikor úgy néz ki előzhetek rátapadok a sóderesre, hirtelen meglátom a féklámpáit, tompa az agyam a fáradtságtól, a keserűtől, de az ösztönök működnek, fééék és jobbra a kormányt aztán homály.

Nem tudok mozogni, beszorultam a rohadt kocsiba, szilánkok, kavicsok mindenütt. Rolandért már nem kell aggódnom, a feje ugyan csupa vér, de ugrál, azaz él, és kiabál, hogy másszak ki! Nem fáj semmim, kicsit zúg a fejem és szédülök. Féloldalt csapódtunk neki a teherautónak, én most így alatta vagyok kocsistul. Négy öt alakot látok néha és emlegetik a halál szót többször.

– Mi történt? – kérdezem Rolandtól, de használhatatlan, továbbra se érti meg, hogy nem tudok kiszállni, ordítani meg nincs erőm. A teherkocsi sofőrje kérdezi: hogy vagyok? Ő szerintem rosszabbul, én csak bezártan. Úgy érzem órák telnek el, tesó kicsit nyugszik, elmondja egy motoros lett előttünk kivasalva, mentő, rendőr és tűzoltó is jön. A mentősök közül egy valaki hozzám téved, igazán örülök neki. Dumálgat velem, mim fáj, meg mim mér nem, tapogat is, már amennyire hozzám fér, aztán hirtelen mindenki körülöttem nyüzsög. Törik a kocsit, infúzió lóg belőlem, az egyik tűzoltó bíztat, hogy ne féljek... mitől? Mikor végre megmozdítanak iszonyat fájdalom hasít az oldalamba és kizárom a világot. Mint később kiderül három napra.

Anyám nyugtat, lép nélkül is lehet élni, ha versenyezni talán nem is... de ő most boldog, hogy élek, mégha beleőszült is. Tamás fogdossa a kezem, amolyan – látod-látod, megint itt vagyok és itt voltam végig ám-üzenettel.
– Menjetek el – könyörgök, aztán már hisztizek.
Roland beoson hozzám azértis, mutatja a mobilom.
– A te robod nagyon aggódik. Akarsz vele beszélni?

Helyben topog az agyam percekig. Pillanatnyilag zacskóba , más valaki vére folyik belém, sok ember küzdött azért, hogy elgondolkodjak ezen a válaszon és hogy apám mit szólna ehhez, ha tehetné. Arra ítéltettem, valami iszonyatos bűnöm lehet valószínűleg amiről nem tudok, hogy sose szeressek senkit.
– Nem akarok. Soha többé. – felelem.

A szürkeség megérint, súgja, hogy miért nem hagytak meghalni inkább? Aztán magába zár a a jó öreg jég.