Egy fiú a bárból

Tamás céltalan bolyongásba kezdett, meg-megállt egy-egy kirakat előtt, megnézte a mozi hirdetéseket, elolvasta az unalomig ismert reklámokat és iszonyatosan unta az egészet. Emberek, emberek közé kellene menni! Melegbárba nem kívánkozott.

Szokványos péntek este volt, amikor egyáltalában nem történik semmi, sőt egész héten nem történt semmi. A magányos emberek ilyenkor vagy otthon maradnak és felpukkantva egy üveg , beülnek a TV elé, hogy ne kelljen gondolkodniuk, vagy nekivágnak a városnak céltalanul, tervek és remények nélkül, hogy aztán épp olyan csalódottan és magányosan térjenek meg valahonnan maguk szabta kis börtönükbe.

Tamás is épp azon morfondírozott, hogy mivel is üsse el az időt. Végül a bárszekrény mellett döntött. Úgy rémlett, maradt még ott valami ital a legutóbbi gyászos véget ért éjszakából, ha másért nem hát azért, hogy emlékeztesse arra a srácra, aki feljött, kedves volt és látszólag szerelmes, aztán éjszaka meglépett a pénztárcájával. Ennek több mint egy hónapja, de Tamás azóta képtelen volt új kapcsolatot teremteni. Elnézte a fiúkat a villamoson vagy a gyalogátkelőhelynél, majdnem megfordult utánuk az utcán, de élt benne valami félelem a közelmúlt történet hatására, így aztán maradt egyedül.

Kinyitotta a bárszekrényt. Az egyetlen üveg, az a bizonyos... üres volt. Úgy tűnik, még csak nem is szomjan ment el – gondolta, és anélkül, hogy valamiféle elhatározást megfogalmazott volna magában, vette a kulcsát és már kint is volt. Inkább sötét volt, mint szürkület. Kevesen jártak az utcán, az elmúlt hetek hőségét felváltó néhány napos eső kellemetlenül fojtóvá tette a levegőt.
Tamás céltalan bolyongásba kezdett, meg-megállt egy-egy kirakat előtt, megnézte a mozi hirdetéseket, elolvasta az unalomig ismert reklámokat és iszonyatosan unta az egészet. Emberek, emberek közé kellene menni! Melegbárba nem kívánkozott. Idegenekkel akart találkozni valami csehóban, ahol leülhet egy asztalhoz lehetőleg magában de úgy, hogy mégis vannak körülötte, hangokat hall esetleg szerelmes suttogást vagy civódást, mindegy csak valamit, ami nem ő, nem az ő belső gondolata, ostoba magányos monológjai.

Amint így battyogott immár töksötétben, váratlanul kocsma zaja ütötte meg a fülét.