Máltai kaland

Rekkenő meleg van. Turisták áradata hömpölyög Málta fővárosa, La Valletta keskeny utcácskáin föl s alá. Igaz, hogy van itt némi árnyék, a magas házak, s festői kiugró balkonoknak köszönhetően, mégis tikkasztó a hőség. István ötlete volt Máltára jönni, ő bolondja a tengernek, abból pedig van itt elég a szigetek körül, és ha már itt van az ember lánya, csak megnézi a nevezetességeket is. Csak hát nem kellett volna melltartót felvennem, és István is jobban szereti, ha, ahogy ő mondja: "rugalmas ütköztetési kísérletekre alkalmas" állapotban vagyok. Ilyenkor magához ránt, majd tréfásan lepattan rólam, hogy bosszantson. Vannak ilyen éretlen viccei. Dehát a fiúk nem sokat értenek a kissé molett lányok problémáihoz, ami a didiket illeti. Ránézek Istvánra: kellemes krapek. Mikor kipecáztam magamnak azon a bulin, ahol a haverjaival ott árulták a petrezselymet, nem sokat néztem ki belőle. Szelíd tekintetű, kissé félszeg a srác. Tánctudását inkább nem említem, de ahhoz képest rendes volt, hogy kegyeskedett táncolni hívni engem, mikor már leoltották a lámpát és többen nagyon el voltak már merülve egymásban. Többször letiporta a lábamat, de ezt elviseltem, mert elvártam, hogy valaki kicsit megöleljen. Ha már elzavartam azon az estén vagy három krapekot, meg a barátnőmet is eltávolítottam, hogy végre István is összevakarja bátorságát és odajöjjön hozzám! Így is csak vagy harmadszori próbálkozásomra tévedt rám a tekintete, akkor is elkapta először. Mamlasz! Aztán a lassúnál jobb volt a helyzet, István hozzámsimult, nemigen mondott semmit, de odáig fajult a dolog, hogy vállamra hajtotta a fejét, és megpuszilta a fülemet. Elvártam volna, hogy lesmároljon, de úgy látszik, idealista. Nekem meg van azért önérzetem is! A barátnőm meg valami lehetetlen alak válla fölül vigyorgott rajtam! Meg is téptem érte másnap! Ő csak legyen boldog a melák bikákkal akiket imád, és jól meggyömöszölik őt, de nekem jobban esik egy kis anyáskodás. István persze mindmáig azt hiszi, ő választott ki engem. De még sokat kell tanulnia a bonyolult női lélekről, meg főleg rólam. Én már régebben kinéztem őt magamnak, csak amilyen szégyenlős, azt is nehezen sikerült kiderítenem róla, jár-e éppen valakivel. Láttam régebben valami csajszival, de sejtésem szerint az a nő ledarálta a fiút egy húsdarálón, aztán kirúgta. Erről ugyan később másként értesültem a barátnőmtől (aki mindig kajánul keresi tekintetemet, ha Istvánról van szó), meg az a nő is idegesnek mutatkozott azidőben. Mindez megzavart kissé, de most, hogy ismerem Őt, belátom, ő sem egy egyszerű lélek. Például én is azt hittem eleinte, hogy keresztben lenyelem még aznap este. Ebben tévedtem, és különben is István néha túlságosan is független tud lenni... Sosem mondtam el neki, (hacsak majd nagymama koromban nem... de miket beszélek! méghogy nagymama!!!... dehát már többször eszembe jutott vele kapcsolatban... ) szóval, hogy kicsit belezúgtam már akkor. Kicsit noszogatni kellett, mert amilyen mulya, máig sem mindig észleli, ha egy csókjára vágyom. Pedig ha aztán elkezdi...! Na majd alakítunk rajta kicsit!
Mindig így eljár az agyam körülötte, pedig közben végre ideértünk a St. John katedrálishoz. Nem teljesen az én ízlésem ez az aranyozástól és festményektől roskadozó stílus, de hát a johannita rend nagymesterének kijárt az ilyesmi. Jobban tetszett nekünk tavaly Chartres, Franciaországban. Az a katedrális a szürke köveivel, s az ablakokon átszűrődő kékes világítással, padlóján a rejtélyes labirintusábrázolással, felemás tornyaival... egy rugóra jár az eszünk Istvánnal, pont erről beszél most is. De most itt vagyunk. Lábunk alatt rég elhunyt nagymesterek színes intarziás sírkövei, a templom padlójába süllyesztve. Azokon állunk. Szép, de most valahogy elegem van ebből. Rábeszéltem őt, hogy menjünk vissza a szállodába. Terveim vannak vele... De ő még látni akarja az oltárképet, a Szent János lefejezését, Caravaggiótól. Na, ez is megvan, mehetünk. Egy órával ezelőtt, a palotakertben, ahonnan az a csodás kilátás van a kikötőre, leültünk a kőpárkányra. Csoda, hogy senki sem tévedt arra. Akkor olyan jólesett a csókja, meg a melltartóm pántján motoszkáló keze, hogy egészen benedvesedtem. Persze ehhez hozzájárult, hogy szoknyát vettem föl, mert sortban be sem engedik az ember lányát a templomokba. Azt persze nem tudták, hogy bugyit meg nem vettem föl alá! Ennyit az erkölcseimről! De hát az én puncimnak is kijár egy kis hűs fuvallat ebben az rekkenő időben! István bezzeg hamar kitaperolta, hogy mi a szitu, és akármilyen visszafogott különben, ilyenkor remegnek az orrlyukai! Alig tudtam eltaszigálni mohó mancsait a szoknyám alól, mert jött egy turistafalka. Az fix, hogy azóta nekem is elegem van a városból, a nyüzsiből, haza akarok vele menni, és bezárkózni a szobánkba.
Itt zötyögünk a muris, ósdi, zöld színű, még az angol időkből ittmaradt buszon, aminek ablakait teljesen kiszerelték a hőségre tekintettel. Furák ezek a máltai emberek. Félig arabok, félig olaszok, és állítólag még egy meghatározhatatlan ősi vér is van ereikben, de nagyon vallásosak. A vezetőnek valóságos pici kápolna van berendezve a műszerfalon. A busz átdöcög a fura nevű városokon: Msida, Birkirkara, meg Mosta, ahol a hatalmas kupolás templomba a háborúban bezuhant egy német bomba, de Isten nem engedte felrobbanni. Most ott áll a fal mellett. New Dolmen hotel, Qawra településen. Kicsit túl modern, de a személyzet készséges, néha túlságosan is. Vacsoránál mindig elkeverik a rendelést, pedig szerintem István elég jól beszéli az angolt. De most irány a szoba! Végre letusolhatok! Már bűzlöttem, bár István olyan malac, hogy szinte imádja. Kérem a törölközőt, ő idehozza. Látva kacér tekintetemet, végre kapcsol, és nem várva meg, míg kilépek a zuhanyfülkéből, bejön ő is. Jólesik a langyos permet, ami végigfolyik rajtunk, s eláztatja sortját, ami rajta maradt. Nem mindig tudom követni hevességét, mert ha egyszer elkezdi, nagyon jó szerető. Egyszerre heves, és gyengéd. Határozott, de mégis hagyja, hogy irányítsam. Laci... szóval az előző barátom nagyobb kan volt, és azt hiszem sokkal tapasztaltabb is, de István... jobban tűzbe hoz. Néha benyelve egy – egy kortyot a vízből, a nyakamat szívogatja éppen, épp csak annyira, hogy ne nagyon látsszon meg másnap... a keze meg... sose tudom hova téved a következő pillanatban. Laci nagyon rámenős volt, nagyon fel tudott dobni, de... túl szakszerű volt, mindig lefogadhattam, hogy mi jár az eszében, mit akar, mikor ér a mellemhez, mikor a puncimhoz. Istvánnál nem lehet tudni az ilyesmit. Most is, ahogy elkezdett csókolni, és magához ölelt, rögvest felállt neki, és mohón hozzámsimult, ilyenkor csupa tűz, most is mindjárt magáévá tesz itt ezen a helyen, mint a minap is. De mégis, ha ellenkezem, mondjuk azért, hogy felizgassam, képes rá, és nyugodtan abbahagyja, és beszélni kezd valami másról. Túlzásba viszi a női emancipációt. Néha olyan jól esne a libidómnak, ha lerohanna! Mármint magától! A fffffenébe! Ki a nyavalya telefonál szieszta idején??? István épp a köldökömnél tart csókjaival, amit úgy szeretek, s szinte meg sem hallja, de megvan az emberben ez a hülye reflex, hogy felvegye a telefont. Kicsit röhejes, ahogy csatakos gatyájában átcuppog a szobába, és felveszi a kagylót. Közben meg a dákója alig fér el a testéhez tapadó nadrágban. Megtörölközöm, megigazítom a hajamat, amire szörnyen hatott a sós tengervíz, meg a nap is kiszívta, és mire beérek, ő épp leteszi a telefont, barna vállán lepergő vízcseppek. Nem egy izomkolosszus, inkább fiús az alkata, de mikor átölelem, mint most is, érzem karjai erős ölelését. Valamit elkezd mondani a telefonról, de betapasztom száját csókommal, s ő néhány fuldokló hang után végre belátja, hogy engem nem érdekel más, csak ő kell végre! Átadja magát, csak lélegzetvétel céljából hagyjuk abba kicsit. Én kinézek az ablakon a tengerre, de közben érzem kalandozó kezeit, amint végigsiklanak gerincemen, föl a nyakamon, tarkómon, beletúrnak hajamba, megbirizgálják fülemet, majd megint le, s rátévednek fenekemre. Itt van egy kis gátlásosság bennem, mert kicsit molett vagyok, és nem valami feszes a fenekem. Laci nyaggatott, hogy aerobikoljak, meg minden, pedig ő is egy mackós alak volt. De István azt mondja, pont így szeret, és ahogy gyengéden markolász engem ott lenn, el is hiszem neki. Vállára hajtom fejemet, látom megfeszülő formás fenekét, amint ágyékomnak feszíti magát, valósággal mángorlónak használva kettőnk testét gatyája kicsavarására, aminek zsebeiből még mindig csurog a víz. Lenyúlok, és pakk! kigombolom derekán a nadrágot, és elkezdem lecibálni. Nem könnyű ügy, egyszerre tapad a víztől, és ágaskodó férfiassága is szó szerint megakasztja igyekezetemet. Neki bezzeg könnyű dolga van, meztelen vagyok, teljesen átadom neki magam, és még a melltartómmal sem kell vesződnie. Laci... ő aztán értett a melltartókhoz! Ő tudta, milyen a méretem, volt fogalma olyasmiről, hogy kosaras, meg elölkapcsolós, és bár ez kockázatos dolog, még vett is nekem ajándékba, és passzolt is. István néha nem találja a kapcsot, és eme drága ruhadarabom komoly veszélybe kerül, ha ő megkíván. De azért ravasz a fiú, most sem segít a nadrágjától megszabadítanom, sőt az a gyanúm, hogy azért tekereg és ficánkol, mert húzza – halasztja a pillanatot, hogy kezemben érezze a micsodáját. Elég ebből! Benyúlok, megmarkolom neki, s míg elakadó lélegzettel áll, letépem róla, ami utunkba állt. Persze alsógatya megint nem volt rajta! De most nem baj. Együtt zuhanunk az ágyra. Egy rémes színű ágyterítő van rajta, és ráadásul műszálas, de olyan síkos, hogy nem akadályozza, hogy vadul ficánkoljunk, hemperegjünk rajta. Hol ő van felül, hol én. Közben kapkod a szám után, mellbimbóim után, valamit mond is, de nem értem. Mindegy, le kell őt fékeznem. Most, ebben a melegben kitört rajtam valami sűrű, mediterrán szenvedély, sokáig akarom őt magam mellett, és magamban. Csitítgatom, fékezgetem, és ennek legjobb módja, hogy először kisiklok alóla, viszalököm őt hanyatt, és kicsit leszorítom. Szemei tétován járnak körbe a mennyezeten, aztán feleszmélve, mire készülök, a várt gyönyörök reményében lehunyja szemét, és ellazul. Nem pont így terveztem, de ha már így alakult... Nézem hullámzó mellét, aminek csak közepén van egy szőrcsomó, megfeszülő nyakát, ahol a "sótartójában" még mindig ott csillog egypár vízcsepp. A köldökében ugyancsak, és rögtön fölötte ott ágaskodik a szerszáma hegye. Nem egy szőrös pasi, de annyi van rajta, amit elvárok: a hasán végigvonuló, inkább pihés rajzolat, ami a köldökénél hirtelen megerősödik, de a farka is inkább mérsékelt, mintsem sűrű bozótból mered föl. Lent a combjai meg – megrándulnak a várakozástól. Az ördögbe is, nem szoktam így rábukni az ilyesmire, de most egészen benedvesedtem, és nincs ellenemre, amit amúgyis kíván, hogy megmarkoljam őt úgy, ahogy kell, ráhajoljak, és... Csengetés! Már megint az a nyavalyás telefon! István elgyötört hangon nyög egyet, majd keze a telefon felé tapogatózik. Ebből elég! Odanyúlok, és kirántom a telefondugót a falból. Ő most az enyém! Hagyjanak békén délután kettőkor!!! Ráülök lábszárára, végigsimítom combjait, és ahogy közeledem ágyéka felé, úgy mélyül lélegzete. Nem vagyok azonban teljesen önzetlen, puncimat hozzászorítom lábához, és lassan hozzádörzsölöm. Ez pont jól megy ahhoz, hogy közben két kezem eléri, és körülöleli farkát. Furák a srácok. Egyrészt elég hamar el lehet durrantani így őket, ha az ember lánya nem vigyáz, másrészt Istvánnal megfigyeltem, hogy ha szép lassan eljátszom így vele ezeken az altesti tájakon, de nem hagyom, hogy elélvezzen, akkor utána sokkal kitartóbb, mikor bennem van. Ez ellentmondásnak tűnik, de a kezdeti nehézségek után, mikor jópárszor benne hagyott a pácban, ez bevált nálunk. Laci nagyobb mester volt, de el is volt telve magától, és ha valami mégse sikerült, nemigen fogta fel, hogy nekem több, vagy inkább más kellett volna. Nagyon rámenősen a méretes farkát is, hogy bekapjam, de épp ezért, bennem ellenállást szült ez.
István meg csak vágyakozik, csak sóhajtozik, vonaglik, és azt hiszi, nem látom, hogy leselkedik a hosszú szempillái alól. Nem lehet ellenállni neki! Megint megfogom, és két markomból kiálló farka hegyére pici puszit nyomok kezdetnek. Megdermedve várja a többit. Egyik kezemet elveszem, és fölcsúsztatom csípőjén, végig hasán, mellén, s letörlök egy, a szája szélén megcsillanó nyálcseppet. A fene gondolná ránézésre, mekkora kéjenc! De mégsem lesz ez így jó! Eszébe sem jut most, hogy nekem is járna végre valami! Mellékuporodom, de úgy, hogy észrevegye már végre, én is itt vagyok! Végre egyik karja átöleli, magához húzza csípőmet, és ő odahajolva, orrával beletúr ágyékomba. De minek tartja csukva szemeit? Igazán észrevehette volna már az előbb is, vagy lagalább most, hogy a reggeli fürdőszobai bezárkózásom nem holmi szégyenlősség miatt volt: kicsit megigazítottam puncim bozontját, oldalt megnyírtam, így inkább függőlegesen álló vonalat mintáz. Tudom, hogy közelebbről mindig bele szokott bámulni a lábam közé, főleg így világosban! Na végre meglátta! Szembogara kitágul, orra remegni kezd. Belémhabzsol! Mindig megrémülök, hogy megharap, de nem! Fogait elrejti ajkai mögé, és úgy legelészik rajtam, és tépkedi finoman a szőröket. Most már én sem tudok ellenállni, nyelvemmel varázskört kanyarítok makkja köré, majd megkezdem a fagylalt elfogyasztását. Ez ugyan képzavar, mert a farka semmiképp sem jeges, hanem épphogy tűzforró, és markomban érzem, ahogy enyhén lüktet. Ahogy az ő nyelve utat kutat puncim felé, amit én combjaim megnyitásával segítek, ajkaim végre körbezárják, és lesodorgatják makkjáról a bőrt. Elakadó lélegzete hangos sóhajba fordul. Nyelve elbizonytalanodik, ellankad, pedig épp most siklott be nagyajkaim közé. Hogy nem szakad le az ég!!! Kopognak az ajtón! Az ágyra roskadok. István föl se fogta először, nem érti, miért hagyom ott ilyen állapotban, miért akarom így ? Hagynám a fenébe az egészet, és bekapnám megint, de kulcszörgés hallatszik, és már jön is befelé valaki. Most már ő is feleszmél, zavarodottan tekint körbe, majd épp idejében kap maga köré egy törölközőt, és míg én magamra húzom azt az undok terítőt, ő hősiesen útját állja a benyomuló takarítónőnek, aki mint egy tank, tolja maga előtt a kiskocsit, mindenféle puccokkal megrakodva. Megrökönyödik a borzas, pucér szatír látványán, aki a nagy fürdőlepedő redőibe próbálja kevés sikerrel elrejteni alig lohadó vágyakozását. István felindulva keresgéli a szavakat, hogy: nem, NEM kell takarítani, minden OK, Thank you very much, auf Wiedersehen! Au revoir! Csókolom! A takarítónő alig fogja fel, hogy van olyan vendég, aki ilyenkor nem a medence partján tikkadozik. Meg aztán kissé ő is meglepődött, és nyilván zavarban volt, hogy a főkulcsot használva ránk rontott, így hát hátramanetbe kapcsol.

De Istvánt némileg sokkolja az eset. Megpróbálom ugyan megsimogatni, de idegesen ugrik egyet, amint megérintem. Némi morcoskodás után azt morogja:
– Menjünk le a partra! Sóhajtok, de remélve, hogy az este jobban sikeredik, beleegyezem. Úgyis az enyém lesz ő még ma! Felveszünk fürdőruhát (ami neki még némi nehézséget okoz), meg sortot, trikót, némi pénzt, és elindulunk a kikötő felé.

Valóban, a medence partján ott sütkérezik a szálloda vendégeinek színe – java. Némelyik már valósággal serceg az őrült napsütésben. István hallani sem akar róla, hogy ide jöjjön, csak a tenger érdekli. Lemegyünk a kikötőbe. Erre mondják: festői. A máltai halászcsónakokat rikító színesre festik, magasra kunkorodó orruk van, és tele van velük a St. Paul's Bay. Kinéztünk erre egy kis kocsikölcsönzőt, mert fel szeretnénk fedezni a sziget rejtettebb zugait is. De István már vágyódva nézegette a motorcsónakokat is, de nagyon drága a kölcsönzésük. Van egy ötletem: menjünk ilyen kis halászcsónakkal! Sokkal romantikusabb! Egy olyan olaszos kinézetű helybéli "halászlegény" aki már kiszúrta, hogy érdekel minket a dolog, és ráhajt Istvánra, magyarázza, hogy a "lady" (mármint én) pont erre vágyik. Közben persze kiguvad a szeme, amint a melleimet . Ahogy rámnéz, olyan, mintha lerántaná a bugyimat is. Egyébként dögös srác, az biztos. Közben a fiúk megalkusznak. István még megkérdezi, meddig elég a benzin, mire a srác legyint, hogy ne aggódjunk! De mikor meghallja, hogy István a szemben levő Comino nevű szigetre akar menni, kissé idegesen közli, hogy a benzin elég, de olyan messze azért nem kéne menni.

Rettenetes berregés! Kis sebesség, nagy hang. Istvánt némileg bántja, hogy míg az aranyifjak száguldoznak azokkal a "" – okkal mi csak vonszolódunk. Azért is morog, hogy ezt úgy kell beindítani, hogy az ember egy zsineget megránt. Már ha beindul. Ugyanis minden ok nélkül leáll időnként. István férfiúi büszkesége megint sérelmeket szenved. Muszály segítenem rajta. Hanyagul levetem a fürdőruhám melltartóját, nehogy csíkos legyek. Ezeknél a prűd máltaiaknál nem lehet meztelenül napozni! Csak itt kint. Végülis nemzetközi vizeken vagyunk! Aztán a nadrágot is. Így vitetem magamat, elöl a csónak orrában hátrahajolva napozom, pillanatonként frissítő permetet kapok a nyakamba. Rásandítok a fiúra: aha! már megbékült, a motor pöfög, ő pedig rajtam legelteti szemeit. Tudom, hogy nem én vagyok mindenki nőideálja, a negyvenkilós Barbie baba. A csípőmön például kicsit sok van, ez tény.
De István előtt lehullik minden gátlásom, annyira érezni, hogy ő így szeret, és kíván. Még lehet kicsit hergelni is. Javaslom neki, vegye le a gatyáját! Először ellenkezik. Pedig nem szégyenlős, szoktunk nudizni. Ennek egy magyarázata van: kíván, és látom is, hogy erekciója van. De nem hagyhatja ott a motort, ami egyben kormány is, mert a hajó rögvest megbolondul. Most különben is figyelnie kell, mert épp egy gyönyörű sziklahíd Végül ő is megszabadul minden kultúrnyűgtől, és én kedvtelve nézem "kapitányom" kissé szögletes vállát, de szíjas karját, keskeny derekát, félig hátrafordulva megfeszülő hasizmait, csípőjén az itt tomboló prüdéria miatt már halványan meglátszó fehér csíkot, No meg tartózkodóan, de sikertelenül combjai között rejtegetett, már majdnem kőkemény fütykösét...
Itt elmosolyodok magamban. Más lüke srácok folyton a farkukkal parádéznak, s azt akarják folyton kicsikarni tőlünk, nőktől, hogy mennyire tetszik nekünk az. Tetszik persze! Magunkban érezni! Meg hogy jól kitöltsön! Játékosan mozogjon! Az kell! De ha nézelődésről van szó, részemről inkább a srác fenekét! Mikor a Louvre – ban a görög atlétaszobrokat nézegettük, István azzal kreténkedett, hogy a múzeumot látogató hölgyek bizonyára KLIKK!!! letörték a márványfütyiket, és hazavitték emlékbe. Felajánlotta, hogy nekem is szerez ilyet. Azzal vágtam vissza, hogy ebben a dologban a kicsi hideg helyett a nagyobb forrót kedvelem, de arra is céloztam Istvánnak, hogy a szobrok feneke az, ami igazán tetszik nekem. Erre másnap kilestem, amint a tükör előtt páváskodik pucéran, és válla fölött átpislogva, a fenekét . Ok nélkül. Neki pont jó, keskeny csípője, és izmos feneke van. Csak nem dicsérem túl sokat, még elbízza magát.

Lassan így is áthúzunk a csatornán, és a lakatlan kis sziget partjainál itt a híres "Blue Lagoon". Sokan vannak, de csak kirándulóhajókkal lehet ide jönni, és azok már kezdenek visszaszállingózni Vallettába. A víz máshol tintakék, itt, az ötméteres víz fenekén levő fehér homok miatt smaragdzöld. Isteni! Szemben ferdén álló hatalmas sziklazátonyok, itt – ott kis homokpart, ami nagy kincs Máltán, ami szinte csupa szikla. Úgy megölelném őt ott a homokon, de sok az ember, igaz messzebb vannak. Lehorgonyzunk. Illetve egy bazi nagy kő helyettesíti a horgonyt, hosszú kötélen. Végre úszhatunk! Pont jó, szinte langyos! István egy jót húz előbb, aztán visszakanyarodik mellém, megpuszil, belém kapaszkodik, leránt a víz alá, aztán alig tudok levegőt venni, már falja a csókomat. Megbolondul a víztől! Kedves, bohó fiú! De nekem is jólesik itt vele. Egyre kevesebben vannak, már ötre járhat az idő. István a sekély vízben megölel, sokáig csókol, de úgy, hogy érzem, amint valami ott lent közénk tolakodik, ő pedig hozzám nyomja. Nem tudom, mit képzel! Rendben van, otthon a Balatonban szeretkeztünk már, méghozzá úgy, hogy vagy tízméterre tőlünk ott úszkáltak többen is, de az más, ott
nem lehet a víz alá látni. Jó lenne félrevonulni... De hova mehetnénk?

Nicsak! Ott egy barlang, pont a vízvonalon. Láttuk, hogy többen beúsztak oda. Tényleg! át lehet úszva menni a szikla túlsó felére! Ez több, mint romantikus, inkább kicsit ijesztő. Benn félhomály, csak vagy harmincméterre látszik a világosság félkerek foltja.
– A hullámzás mosta ki az egészet, magyarázza István, és közben azzal ijesztget, hogy mindjárt elkap egy polip. Persze kinevetem, de közben hátulról elkapja a bokámat, úgyhogy vizet nyelek. Olyan durva néha!

Végre átérünk. Mesés! Elhagyatott part, óriási sziklák... A kijáratnál éppolyan türkizkék a víz, mint a sziget másik részén, Wied – iz – Zurrieq – nél a "Blue Grotto" – ban, ahol tegnap voltunk. Ám most itt mintha kilométerekre lennénk mindenkitől. Istvánt teljesen megkergíti a romantika, alábukik, majd alulról belémmarkol, aztán felbukkanva bocsánatkérően eláraszt sós puszikkal. Megint lemegy, látom, amint a tengerfenék fölött siklik, piszkálja a csőférgeket, amelyek ijedten húzzák be virágszerű csápjaikat. Hoz a fenékről remeterákocskát, aki keményen kapaszkodik a csigaházban, és bátran hadonászik ollójával. Visszaeresztjük őt. Kedvesemmel beúszunk a felhőként lebegő apró színes halacskák közé, amelyek mintegy vezényszóra szétválnak előttünk, aztán újra egyesül csapatuk mögöttünk. A vízalatti csók amivel lent próbálkozunk, nem olyan édes, inkább muris. Levegőért feljőve István fülembe súgja, hogy a víz alól nézve olyan szépen ringanak a didijeim ahogy úszom, mint egy vízitündérnek. Istenem, úgy kívánom őt, de itt mély a víz, úszva pedig azért nem megy a dolog. Fuldokolva, néha alámerülve, de ott is folytatva egymás őrült csókolását, ölelkezünk. Egyszer csak István a part felé húz, mert meglátott egy kis homokos részt a nagy sziklák között. Ott leheveredünk pihenni.

Jólesik a nap csiklandozása, már enyhült az ereje. Hozzájön István gyengéd simogatása, aminek heve viszont egyre erősödik. Félig könyökölve fölöttem a fövenyen, azt mondja nekem célzatosan:
– Tudod, hogy Calypso nimfa itt élt, s itt tartotta magánál Odüsszeuszt?
– Inkább odaát, Gozo szigetén, nem? Ott mutogatják a barlangját a turistáknak. És semmiféle tagbaszakadt, szakállas, homéroszi harcost nem látok itt... – nézek körül incselkedve.
– Jó, de te sem vagy egy fekete lepelbe burkolózott bánatos Penelopé, aki csak úgy hiába epekedik... – célozgat finoman, és végigpuszilgatja combomat.
– Forrófejű Telemakhosznak megfelelsz – teszek engedményeket.
– Ő sosem találkozott szerelemistennő Aphroditével, mint most én. Hol hagytad a kagylóhéjadat, amiből kikeltél? – kérdi, miközben finoman lecirógatja a punciszőrömre száradt sót. Jólesik, amit mond, még jobban esik simogatása, testemre tapadó vágyakozó tekintete, de még feszítem a húrt:
– Az pedig Ciprus szigetén történt, nem itt!

Erre föláll, elindul a víz felé. Csak nem sértődött meg? Amilyen mimóza! Nem, nem, csak hoz valamit. A nap most pont mögötte van, kissé vakítanak sugarai, neki csak karcsú sziluettjét és sötétlő ágyékát látom, amint közeledik. Valami tengeri növények, moszatok vannak kezében.
– Nem marad más hátra, te az egyik nereida vagy, tengeristen lánya. Nem Amphitrité, sem Thétisz, hanem Galatheia! – s rámteregeti a növényeket, én pedig megrezzenek nedves érintésüktől.
– Mit művelsz? – kérdezem csiklandósan.
– Ez a nászruhád! – s azzal ráborul mellemre, véget vetvén az egész görög mitológia további áttekintésének. Elkezdi szívogatni az egyik mellemet, mint egy csecsemő, miközben nagyon gyengéden masszírozza a másikat. Lassan megkeményednek bimbóim, és jóleső érzés tölt el. Ezt csak sokára hagyja abba, hogy aztán föltérdeljen s gyönyörködjön bennem távolabbról. Nincs egy darab törölközőnk sem, amin fekhetnék, úgyhogy hajam és hátam csupa homok.
Inkább jönne már! Becsukom szemem, kezem tétován elindul arra, amerre ágyékát sejtem. Térdelő combjai között meglelem golyóit, s lassan simogatom, emelgetem őket. Fütyköse már nem itt lenn található, régen fölmeredve áll. Ujjaim azonban meglelik, végigfutnak rajta, érzik simaságát, keménységét, forróságát, ő pedig a mélykék égre emelve szemét, élvezi érintésemet. De aztán visszahúzom kezem, most más kell nekem. István végre megérti, fölémhajol, mellét hozzásimítja az enyémhez, s miközben megint végtelen percekre összegabalyodnak ajkaink, ő lassan leereszkedik várakozón széttáruló combjaim közé. Most nem kombinál, mert ma már annyiszor megkívántuk egymást, hogy csak az egyesülésre vágyom, s ő is érzi ezt. Érzem csókjának pillanatnyi lankadásán, s kemény dákójának finom mozdulatain, hogy a bejáratot keresi hozzám. Lábaimat dereka köré kulcsolva segítek neki, s máris nyomul belém.
Ilyenkor mindig ugyanazt a halk sóhajt hallatja, mondja is nekem suttogva, mennyire szereti ezt a pillanatot, a bebocsáttatást. De én is alig vártam már, hogy belémhatoljon. Most olyan nedves vagyok a vágytól, hogy semmi akadályt nem érzünk, csakis egymás forróságát. Én egészen be akarom fogadni őt, valósággal rácsimpaszkodom, körülfonom őt, igyekszem teljesen kitárulkozni, ő pedig, hogy minél jobban átérezze mélységemet, én pedig az ő forró keménységét, néhányszor hátrábbvonul, majd kissé erélyesebben teljesen belémmerül. Aaaahhhh! Kedvesem, végre már itt vagyunk...
Itt jó megpihenni, kényelmesebben elhelyezkedni, már amennyire a homokon lehet. De nem bánom, csak az ő ringatására vágyom. El is kezdi, először csak lassan, mintegy kitapogatva határaimat, kicsit visszahúzódva a bejáratnál fűrészelget kicsit, majd megint beljebb jön, oldalt húzogatja vonóját, mint mikor a hegedűművész hangol, aztán kissé fickósabban döfködni kezd. Most nem szövegel, csak befelé figyel. De ez most nem önzés, pont ez kell nekem, épp jó ez a ritmus!
Néha tudatosabbá válik, félig fölemelkedik, lenéz rám, vajon mit kívánok, de behunyt szemem, félig nyilt szám azt jelzi neki, csak folytassa! Azért látom arcán, most kicsit csiklandósabb gondolatai vannak, és kicsit gyorsabb, de kiszámíthatatlanabb tempóra vált. Belül minden porcikámat el akarja érni, végigdörzsölgetni makkjával, vagy megcsiszolgatni farka oldalával. Sosem tudom, milyen irányba fog döfni legközelebb. Egyszer – egyszer neki is vadul, és túl nagyot lök, de nagyon bántja, ha fájdalmat okoz, és felszisszenek.
Néha belémjön amennyire lehet, és úgy nyomkod rövideket, de erőseket. Ilyenkor egész belsőm felforrósodik, mégjobban ráhúzódom, s azt sem tudják, hogyan falják egymást ajkaink. Hajamba fúrva fejét s gyengéden harapdálva fülemet, valamiket sugdos, de nem tudok odafigyelni, biztos valami malacságok.
Időnként kihúzza egészen, s megbökdösi csiklómat is, majd gyengéden meggyalulgatja. Aztán bedöfi megint. Érzem, hogy szeret, egészen rámhangolódott, hangosakat sóhajt, mikor ujjaim a gerincét masszírozzák, vagy ha más ritmust kívánok, belemarkolok fenekébe, s azzal késztetem nagyobb lökésekre. Még magánál van, tudja, hogy a nagyobb hajszával csínján kell bánni, úgyhogy megint kicsit változtat a dolgon, most körkörösen mozog bennem, s közben érzem fenekén az izmok játékát. Igazán nem akarok önző lenni, nekem majdnem mindig jó amit csinál, de most van valami többlet feszültség bennem. Talán a frusztráció ott a szobában, vagy hogy most jöhet valaki, nem tudom miért, de egy ponton nem tudok átjutni! Pedig olyan jó, ahogy egyre szenvedélyesebben mozog, egyre erősebben döfköd, és tudja, innentől nem kell nekem már más, csak hogy valamiképpen abba nem hagyja!
És itt jön a hideg zuhany! Errefelé nincsen dagály, viszont megélénkült a hullámzás vagy mifene, mert most langyos víz és tajték loccsan föl idáig, ahol gyönyörtől eltelve ölelkezünk. Ez részben kijózanít, meg kétségbe is ejt, viszont épp azért, mert tengeristen el akarja venni gyönyörömet, még kétségbeesettebben kérlelem szeretőmet, hogy ne hagyjon cserben! De nincs hely följebb húzódni, az egész homokos partrész épp csak nekünk volt teremtve, aztán sziklák tornyosulnak mindenhol. Megpróbálok könyökömre támaszkodni, István meg feltérdel, s fenekem alá kulcsolt kezeivel fölemeli csípőmet, hogy valamelyest óvjon a víztől. És újra erőteljesen belémjön! aaAAAAAHHH!!! De gyönyörűséges! Ebben a helyzetben farka hegye pont ott nyomkod és dörzsöl félúton befelé, ahol nekem a legjobb! Hullámzó gyönyör árad szét bennem. De víz csak jön újra meg újra! Végül kedvesem egészen fölemel, térdelve leül a sarkára, ölébe ültet, úgyhogy csak az ő lábát s fenekét mossa végig a tenger habja, én pedig ott ringatózom ölében, karjaival átölelve tartja derekamat, miközben én hátrahajlok, hogy tovább érezzem azt, amit az előbb, s csakis befelé figyelve, egészen közelébe jutok gyönyöröm csúcsának. Érzem, hogy a külvilág kezd halványulni, s már nem érzem sem a szellőt, sem a tenger sustorgását, csak valami édes, forró ölelést, kedvesem gyengéd, de érthetetlen szavait, a lentről szétsugárzó forróságot. És MOST, ezektől a végső heves, viharos, görcsös mozdulatoktól, a szinte fájdalmas szorítástól, amit kedvesem elakadó lélegzete, majd hangosan felszakadó sóhaja kísér, engem is elkap a gyönyör hulláma, s puncim összerándulásai által újra, még erősebben érezvén kőkemény férfiasságát, s a belőle hullámokban áradó forróságot, körmeimet hátába vájván addig vonaglok, s szorítom őt halkan vinnyogva, nyöszörögve, míg végre lassan eltompul az érzés, és noha még meg – megremegve, de ellazulhatok, vállára borulhatok, s hallgatjuk egymás csendesülő lélegzetét.

A nagy szikla tövében a feldúlt, de a tenger simogató ujjaitól már majdnem elsimított homokföveny nászágyunkat látják lassan újra nyíló szemeim. Azt szeretem ilyenkor Istvánban, hogy nem tesz fel afféle ostoba kérdéseket, hogy jó volt-e nekem? Most annyira sem lenne aktuális, mint talán néha máskor... Csak gyengéden karjaiban tart még... csak picit ringat még.

Nem tudom meddig voltunk egy test, nincs óránk, de István megtört tekintetében az időközben vörösre váltott napot látom.
Hűha! Nagyon elment az idő! Igyekezni kell, nemsokára sötétedik, és a csónak gazdája alighanem bosszús lesz Istvánra. De nem baj, majd bevetem női bájaimat. Kicsit vonakodva gázolunk a vízbe, szerencsére még langyos, csak a nagy szerelem után tűnik hűvösnek. Viszont jó lesz végre puha SZÁRAZ ágyikóba bújni ezután a sok víz után. Lehet, hogy csak összekapaszkodunk majd éjszaka Istvánnal, és semmi több, aztán reggel úgy ébredek majd, hogy ágyéka hozzásimul popsimhoz s ő a nyakam hajlatába szuszog majd...

---

A medence partján ott sütkérezett a szálloda vendégeinek színe – java. Némelyik már valósággal sercegett az őrült napsütésben. Nem vágytam közéjük. Ki nem állhatom a tömeget, a zsúfolt lökdösődést. Kikapcsolódni akarok, relaxálni egy kicsit mielőtt újra a monitort bámulnám napokon át. Lementünk a kikötőbe, rikító színre festett halászcsónakok ringtak a vízen. A napfény kápráztatóan csillogott a kis hullámokon, finom tengerillat szállt, vijjogtak a sirályok és itt lenn a parton egy kis szellő is lengedezett, nem volt olyan fülledt, mint a házak közt. Elvágytam innen, mint egy Odisszeusz, akit hajt a vágy az újabb tájak megismerésére. Kedvesem hozzám hajolt, kért, hogy menjünk inkább kirándulni, egy motorcsónaktúrára például. Azt drágállottam egy kicsit, de egy ilyen színes halászhajó éppen megteszi.
Alkudozni próbáltam a hajóssal a bérlésről, de nem voltam valami jó formában, mert túl feszült voltam. Dühített, ahogy leplezetlenül fixírozta a kedvesem ringó melleit. Ahogy bámulta az olajos fekete szemeivel, szinte levetkőztette tekintetével, láttam, ahogy simogatja őt gondolataiban. Mardosott a féltékenység, ez a pasi ne vágyakozzon arra, amire én vágyakozom. Végignézett rajtam (nem kerülte el figyelmét a nadrágomon az ágyékom jelentős kidudorodása sem), kaján vigyorgás költözött a képére, és még inkább nem engedett a bérleti díjból. Ha nagyon kell a hajó – mert nagyon kell a nő – fizess csak keményen, turista.
Fizettem a bárkáért és bosszankodhattam tovább. A motorunk nagy zajjal, kis sebességgel szelte a habokat, holott én minél gyorsabban repültem volna céljaim felé. A gyújtás ki – kihagyott. Nem blamálhattam magam, hogy ennyire balul sikerüljön ez a nap.
Először volt egy helyzet, hogy a takarítónő intim helyzetben ránk nyitott a szállodában, aztán ez a pimasz hajóslegény, amilyen éhes szemekkel gusztálta a nőmet, most meg – ha bedöglik a motor és be kell vontatni bennünket, az tiszta ciki lenne. Meg aztán egy férfiembertől el is várják, hogy az apró – cseprő meghibásodások fölött úrrá tudjon lenni.
Szemem sarkából észrevettem, hogy a kedvesemet nem zavarja a gyújtás ügye, napozáshoz készülődik a fedélzeten, nekivetkőzve magát a napSUGÁR csókjainak. Gyönyörű a bőre, szép sima és egyenletesen barnul. Egyre kevésbé érdekel a köhécselő motor, inkább érdekel ez az élettel teli Calypso nimfa, vagy esetleg Galatheia, a tegeristen leánya. Ahogy legeltetem a szemem kellemes formáján, egyre inkább vágyom megérinteni őt, duzzadt kerek melleit, asszonyos csípőjét, gömbölyű fenekét. Egyre erősebben kívánom, meg látom is, hogy ide – idesandít rám, nyilván észrevette, hogy a kis kíváncsim magasra emelte a fejét, úgy szimatol, de nem hagyhatom itt ezt a betegeskedő motort, meg a kormányt.
Comino szigetnél, a Blue Lagoon – nál vannak más turisták is, de már készülődnek haza – szerencsénkre. Mi meg úszkálhatunk egy kicsit a csodálatosan tiszta smaragdzöld vízben. Jól esik a hűs tenger, lehűti felforrt vérem, átölel, hideg fordaival körülsimogatja hátam, combom, szeretek úszni, erősen belevájni a karjaimat a habok közé, alábukni, majd a talpammal nagyot rúgva magasra szökkenni belőle, a tengelyem körül, mint egy orsó, úgy körültekeredni, majd a viháncolást megszakítva átölelni a kedvest, és őt is részesíteni ebből a játékból.
A sekély vízben aztán már el sem engedem, magamhoz szorítom, úgy csókolom sósvíz – pettyes ajkait, hogy újra megkívántam még erősebben , mint jövetben. Nem tudok elszakadni a szájától, két kezemmel bekalandozom a testét, főleg a feneke gömbje áll jól kézre.
Jaj, ezt így nem lehet folytatni tovább, vagyis hát folytatni kell okvetlen, de muszáj félrehúzódni a többi fürdőző szeme elöl, mert már annyira begerjedtem, hogy hiába hűsít a tenger, nem vagyok képes uralkodni a késztetésemen tovább.
Egy szikla kitüremkedés felé lendülünk, majd tovább egy barlangféle bejárata látszik, vagy inkább csak a hullámzás kimosta alagút, a túlsó felén ott tükröződik a nap csillogása. Ideálisnak tűnik egy kis rejtőzködésre. Érdekes dolog úszni ennyire vigyáz állásba merevedett farokkal. A szembeáramló vizet úgy hasítom vele, mint egy tőkesúly a vitorlás alatt. Ez a sűrűbb közeg megpróbálja lefelé tolni, hozzásimítani a combomhoz, de persze nem győzi. Álló farokkal futni is különleges élmény, amint minden lépésnél enyhén hozzácsapódik a hasamhoz aztán csak függőlegesre vágja magát ismét.
Amint átúsztunk az alagút alatt, homokos partra leltünk, nem volt ott senki más. Szuper. Erre vártam egész délután. Kilábaltunk és eldőltünk a meleg homokon. Oldalamra fordultam, úgy gyönyörködtem szép hullámos barna dús hajában, kicsi orrában, mosolyra kész – és csókra kész szájában. Már teszteltem is csókra kész száját, és puha meleg ajka örömmel fogadja kutakodó nyelvemet. Sós a bőre, jó ízű, lágy a csókja. Tenyeremmel kalandra indulok, fürdőruháját lesodrom amerre elhaladok. Szívesen fogadja az érintésemet, önkéntelenül is úgy mozdul, hogy még inkább kézre álljon nekem. Imádom úgy ahogy van egészen. A járását, a mozdulatait, a kedves mosolyát, megőrjít egészen.
Türelmetlen vagyok a simogatásban, vágtáznék a beteljesüléshez mielőbb. De annyira imádom a testét, hogy nem hagyhatom ki csókjaimmal egyetlen porcikáját sem. A mellét szeretem, simogatni, csókolgatni, különösen, amikor már megkeményedett a bimbója. Hosszan csókolgatom, eközben szeretem hallgatni ziháló lélegzetvételét, az opera nyitányát. Úgy tűnik a kedves is türelmetlen már, mert egyszer csak a hónom alá nyúl és jól érezhetően fölfelé húz. Ahogy négykézláb emelkedem, hogy megcsókoljam ismét, jobbjával végigsiklik a hasamon, megmarkolja a fütykösöm. Finomat hátratolja a makkról a kis süveget, majd hüvelykujjával nagyon lágyan, érintőlegesen csak az ujjbögyével cirógatja a makk csúcsát.
– Ó kedvesem, nem kell azt már ingerelni, hiszen éppen hogy alig tudom visszafogni magam. Hiszen majdhogynem egész álló nap készültségben álltam, hogy most végre vágtába csaphassunk.
Széttáruló combjai közé fordulok, nem is kell kopogtatni a kiskapun, máris feltárulkozik. A legszebb pillanat az, amikor éppen bebocsátást nyerek. Olykor vissza – visszavonulok, hogy ismét élvezhessem a bebocsáttatás örömét. Annyira nagyszerű a helyzet, hogy alig valamennyi gyalulgatás után máris érzem, hogy nagyon közel a vég, mindjárt elsülök. Ezt késleltetendő kirántom hirtelen, kedvesem kerekre nyitja a szemeit csodálkozásában, hogy mi van, ne hagyjuk abba éppen most, amikor már ő is a vége előtti stádium felé rohan. Ujjaimnak jut a nagyszerű szerep, hogy amíg kicsit megnyugszom, vigasztalják a drágát a veszteségérzete miatt. Érti ő, hogy miről van szó, kedvesen hajamba túr, arcomat a vállgödrébe szorítja, ágyékát meg a tenyeremhez nyomja.
Fülébe suttogom, hogy imádom a drága kis punciját, de szerintem nem is hallja. Ujjaimmal érzem azt a lüktetést, ami értem üzen.

A hullámzástól kevés víz ki – kicsap, mint aki kukkolni jön, olykor a talpamat is eléri, megsimítja, tán lehűtött annyira, hogy folytathatom. Ismét odatérdepelek, ismét a csodás bebocsáttatás előtt állok. Megemelem a csípőjét, magasabbra emelem a homokból, és így a hüvely elülső falára jut minden ingerlés. Hallom, ahogy kapkodja a levegőt. A lapockája alá nyúlok, felhúzom a törzsét, a nyársam tövig szalad forró kis barlangjában.
Félig leeresztett pillái közt már megsejtem a kéj közeledtét, opálosabbá válik a tekintete, csak zihál egyre, öleli a vállaimat, szorít magához egyre jobban. Imádom nézni az arcát ezekben a pillanatokban. Az átszellemült öröm SUGÁRzik vonásaiból. És akkor megérzem, amint a puncija össze – összerándul a dákóm körül, ezzel kiváltva azt a gyönyört, azt a csillogó sziporkázó tűzijátékot, amire egész nap vágyakoztam. Egymásba olvadva ringatom őt, ellazulva vállamra borul, haja a hátamra hull.
Időtlen időkig tudnám így ölelni magamhoz, de sajnos nemsokára sötétedik, vissza kell vinni a halászhajót. Na majd lekopik a vigyor a hajóslegény képéről, ha meglátja kedvesem kisimult, mosolygós arcát, ami olyan, mint a jóllakott macska, aki belefetyelte a tejfölt. Meg persze olyan az én képem is. De nem bánom had lássa csak, had tudja csak hogy nagyszerű kirándulásban volt részünk.