Arany

... Végül mégis a városi felé vette lépteit. A forgatag zajos volt, színes, mint otthon, mikor még tartottak heti vásárokat, persze mindenben más, de mégis... otthon érezte magát. A fűszerárusok hangoskodva tárgyalták ki mindazt, ami az elmúlt héten közlendőként felgyűlt bennük. Úgy gondolta, talán a családról beszélnek, vagy a sok turistáról, esetleg a gyenge termésről. Hangosan voltak és nevetősek. Legszívesebben mindegyiktől vásárolt volna valamit. Szívesen szóba is elegyedett volna velük, de az udvarias köszönöm, jó napot, jó estét szavakon kívül nem sokat tudott. Hát hallgatott, nézelődött, néha visszanevetett egy-egy ránevető arcra. Aztán ismerős szavakat hallott, valahonnan a szomszéd sorról. Mindenhol magyarokba botlani, gondolta és várta, mikor hallja újra. Egy nagyobbacska család lehetett, vagy kiterjedt baráti társaság. Gyerekek nyúzták az anyjukat valami villogós, színes játékért, nőket hallott a színes selyemkendőkről tanakodni, férfiakat viccelődni. Úgy érezte magát, mintha leskelődne. Beleskelődne mások életébe. Különben azok is éppoly harsányak és vidámak voltak, mint a helybeliek. Egy idősebb női hang, akit termetes asszonyságnak képzelt el, pár kurta szóval lecsillapította a gyerekeket, véleményt mondott a selymekről és rézmozsarakról, pörölt a férfiakkal. Határozottsága, megfellebbezhetetlen ítéletei a volt anyósára emlékeztették. A sor végére ért, s szinte beleszaladt a hangoskodó családba. Mások voltak, mint hitte. Úgy néztek ki, mint a helybéliek, a négy férfi közül az idősebb és a legfiatalabb biztosan azok is voltak, hangjukból közelről már kisejlett akcentusuk, sőt egymással pergő helyi nyelven tréfálkozhattak valamin. A többiek is értették, felkacagtak, talán csak a gyerekek nem. Bizonyára nem az ő fülüknek szólt. A nők – az idősebbet kivéve, aki egyáltalán nem volt termetes, ahogyan képzelte, inkább nagyonis karcsú, széparcú, valamikor bizonyára férfiszíveket összetörően gyönyörű nő – a helybeli asszonyokhoz hasonlatosan virágos tarka ruhákat viseltek, és igyekeztek szemmel tartani a három kisgyereket. Középkorúak voltak, magasak, csinosak. Észre sem vette, hogy feltűnően bámulja őket, csak amikor a gyerekek kíváncsian felé fordultak, anyjuk kezét rázva. Szinte az egész kis csapat rámeredt, ő pedig egy zavart mosollyal elfordult. Nem akart beszédbe elegyedni velük. Élvezte, hogy nem ismer itt senkit, azt akarta, hogy így is maradjon.

Átsodortatta magát a tömeggel az ékszerművesek . Függőt keresett, vagy valami apró csecsebecsét az otthoniaknak. Nézegette az ezüstöket, finomművű kidolgozásukat, a kusza, számára megfejthetetlen motívumokat. Angolul próbált érdeklődni az árak után, így-úgy sikerült is megértenie a helybeliek elhadart kevert angolját. Egy ezüst karkötőt nézegetett éppen, kígyómintával, a kígyó szeme valami zöld kő volt, nem tudta volna megállapítani, hogy értékes kő, vagy kavicsdarab, amikor felbukkant mellette a férfi. Látta a szeme sarkából, ahogy érkezett. A kézműves üzlet hátsó részéből bukkant elő, pergő szavakat váltott az árussal, néhány vevővel, rá is rámosolygott. Abban reménykedett, hogy nem ismeri fel benne a családját imént úgy megbámulót. Talán ő észre sem vette. Nem volt biztos benne, csak abban, hogy a férfit korábban még a magyarul beszélgető kis csapattal látta.

Verii nájsz'! – bizonygatta neki az árus és gyors mozdulatokkal a karjára csatolta a kígyós ékszert. – Bjudiful. Vandeful.

A pult másik részéről leakasztott egy nyakláncot, kezével mutogatta, próbálja fel azt is. Láthatóan azzal a kővel díszítették a lánc szemeit, amiből a kígyó szeme is készült. Tétovázott. Nem akart egész szetteket vásárolni, csak egy-egy apróságot a barátnőinek. Ahogy zavartan a tenyerén tartotta az ékszert, egyszer csak egy kéz nyúlt feléje. Felpillantott. A férfi állt előtte, tekintetük találkozott. A furcsán olajzöld szemektől méginkább zavarba jött. Az kivette a kezéből a nyakláncot, egy finom mozdulattal elsimítva a haját, a nyakába illesztette. Furcsa volt ez, ahogy a férfi magától értetődően a nyakába kapcsolta a nyakláncot. Mintha mindig ahhoz lett volna szokva, hogy ilyen bizalmasan, intim módon érintse meg őt. Mint férfi a nőt, aki hozzá tartozik.

Pedig talán meg sem érintette. Talán ezek a déliek másként értelmezik az intimitást, egy másik bőréhez, hajához való hozzáérést.

Köszönöm. – morogta az orra alá zavarában.

A szó hallatán a férfi arcán egyszerre tükröződött meglepődés és öröm.

Szívesen. – mondta szélesen elmosolyodva, tetőtől talpig végigmérve a lányt, most nézve csak meg először, igazán. Fürkész tekintete egyszerre volt simogató és tapintatlan, úgy érezte magát, mintha levetkőztette volna, ott az ékszerüzlet fülledt félhomályában, pőrére, egészen.

A férfi újra az ékszer felé nyúlt.

– Nem neked való. Hozzád arany illik.

Elnevette magát ezen a kereskedői fogáson. Hogyne, vegyen inkább aranyat, az mégiscsak több bevétel.

– Hát persze.

A férfi elértette, szája egy pillanatra megfeszült, arccsontján kifeszült a bőr, aztán rögtön el is ernyedt.

– Nem azért mondtam. – mondta szelíden. – Nézd meg a bőrödön az ezüstöt és nézd meg az aranyat. Más színt mutat. Te arany vagy. Az illik hozzád.

Igazából tudta. Igen, tudta ezt maga is, régen. Nem is hordott ezüstöt, csak egy vékony aranyláncot, vagy sokszor azt sem. De nem akart magyarázkodni. Lekapcsolta a nyakáról a láncot, mintha ezzel megszabadult volna attól a delejes varázstól, ami ott abban a kis ékszeres üzletben fogva tartotta, hogy zavarban legyen, takaros ruhájában is szégyenlősen, egy udvarias, laza mosolyra képtelenül. Ostobán érezte magát.

– Én... köszönöm. De ezeket veszem meg. – mondta gyorsan, az árus tenyerébe olvasva az ezüst kígyós ékszerek árát, sarkon fordult, és elment.

Hallotta, amint a férfi még utána kiált nevetve, hogy még alkudni is elfelejtett, de nem foglalkozott vele.

Rémesen érezte magát. Hirtelen túl sok ember volt körülötte, túl hangosak voltak, túl nagy volt a meleg, túl sokféle és ijesztő az egész világ. Utat tört magának a tömegen keresztül, a vásártér sarkában taxiért intett és visszasietett a hotelszobájába. Ledobta a kis ékszeres csomagot a tükrös asztalkára és a zuhany alá sietett.

Hagyta, hogy végigcsurogjon rajta a vékony vízsugár. Percekig csak állt, nem mozdult. Nem tudta mi ez az egész, de nem akart ezen gondolkodni. Nem akart a férfira gondolni, arra a szinte nem is volt érintésre, ahogy megemelte a haját, ujjai közelségével megborzongatva bőrét...

Az olajzöld szemekre, a sűrű, göndör szempillákra, amitől olyan borongósan rejtelmessé lett minden pillantása, a rövid fekete fürtökre, a napégette bőrre, a naptól fakult grafitszürke ingre, amit felgyűrt ujjakkal viselt, karján erős fekete szőrökkel... úristen, miket figyelt meg, miközben nem nézte, talán egy perc volt az egész; két mondat, és mégis.

Nem, nem akart ezen gondolkozni, azon sem, hogy miért jött zavarba, miért érezte kényelmetlenül szűknek a helyet, túl közelinek a férfit, ahogy állt előtte, kezével keze után nyúlva.

Te arany vagy.

Megborzongott.

Erősebbre állította a vízsugarat, tenyerébe csurgatott a szálló erős virágillatú tusfürdőjéből egy adagot és óvatosan végigsimította magát. Nem akarta, hogy megpezsdüljön ettől a mozdulattól a vére.

Felzaklatta.

Ezért menekült ennyire. Az a férfi felzaklatta. Felzaklatta benne a Nőt. A válása óta egyetlen férfi, egyetlen kolléga, régi jó barát, vagy ismerkedni vágyó idegen sem ébresztett benne semmifajta vágyat. Néha már arra gondolt talán annyira sérült, hogy a nőket fogja előnyben részesíteni, habár a nők iránt sem érzett még a legkisebb vonzalmat sem. És most egyetlen érintés, egyetlen tekintet elég volt. Vagy a közelsége? A naturális közelségből megtapasztalt férfias szépség? Igyekezett józan maradni. Arra gondolt, egészen biztosan az az oka, hogy a férfi idegen. Minden bizonnyal családos, talán , lehet, hogy maffiózó, vagy helybéli kubikos, vagy tudjisten miféle. Olyan ember, akihez neki soha nem lehet köze. Talán ezért volt rá ekkora hatással. Mert nem kellett félnie attól, hogy ez beteljesül. Egy idegen férfi egy idegen városban. Nem, ez nem ő. Így ő sosem viselkedne. Sosem értette a Görögországba vagy Olaszországba pasizni kijáró barátnőit. Nem vágyott ilyesfajta izgalomra, azelőtt sosem. És ha jól végiggondolta, most sem. Mégis újra és újra elbukkant előtte a kép, ahogy ott álltak a zsúfolt, fülledt üzletben. Mégsem bírt nem gondolni arra az elemi erejű férfias vonzerőre, ami így megbénította, megfutamodásra . Tiszta szerencse, hogy elmenekült.

Meztelenül sétált a tükör elé. Szárazra törölt teste mézszínű volt az itteni napsütésről. A helyiekhez képest persze fehérnek tűnt, de tudta, ha visszatér a poros, szürke nagyvárosba, minden kolléganője a lesült bőrét dicséri majd. Nem volt elégedetlen az alakjával. Na persze a kifutókon aligha rúghatna labdába, és egy színes női magazin címlapján is csak némi számítógépes segédlettel tündökölhetne, mégis kedvelte a testét. Karjai és lábai arányosak voltak, bőre még ruganyos. Tudta, hogy amikor igazán fiatal volt, mellei még feszesebbek voltak, de most érettebbnek, nőiesebbnek érezte magát. Lágyabbnak. Keble halmai telten hetykék, szinte pajkosak voltak, de súlyuktól enyhén megereszkedettek, kicsi, halványbarna bimbói a férfi tekintetének emlékére kacéran kicsúcsosodtak. Csípője, combja vonala az idővel kiszélesedett, nem volt már szögletes csikó tinédzser, inkább asszonynak látszott. Kívánatos asszonynak.

Maga hirtelen megtelivéredett fiatalasszony, magára ráférne egy fazonigazítás – nevetett a tükörképére. Beletúrt gesztenyeszínű fanszőrébe. Selymes volt, kellemes tapintású. Nem érezte a mozdulat szemérmetlenségét, inkább olyan volt, mint amikor a a csodás kelmék érintésével kényeztette ujjait.

Koppanás hallatszott. Kétszer.

Wait a minute, please! – kiáltotta, és a fürdőszobaajtóra akasztott köntöséért nyúlt. Talán a takarítónő.. bár ilyenkor...?

A boy éppoly fekete szemű, vakító mosolyú volt, mint minden dolgozó a hotelben. Letette a szoba közepén álló kisasztalra a virágkosarat, amit hozott, majd az orra alá nyomta írótömböt, amin a virág átvételének igazolását várta.

For me? Are you sure? Biztos az enyém? – kérdezte tőle. A kölyök bólintott.

Yes. Room 2571. Igen, 2571-es szoba.

De nincs születésnapom. – Magyarázta neki.

Nem, hölgyen, nem a hoteltől. Valaki más küldte. Magának. Vegye át, kérem.

Nem érezte elégségesnek a szókincsét ahhoz, hogy a boy-jal vitatkozzon. Aláírta a mutatott rublikát, adott némi aprópénzt a fiúnak. Végülis nem volt hatalmas virágkosár. Inkább olyan egyszerű, de szép, amit hivatalos alkalmakra illik adni. Beleszagolt az általa nem ismert virágokba. Éppoly intenzív volt az illata, mint a legtöbb illatszernek, vagy illatosított dolognak, amit errefelé árultak. Akárcsak a tusfürdő, amivel imént kényeztette a testét. A kosárban egy kis csomag is volt, apró üzenőkártyával. A kártya hasonlatos volt azokhoz, amelyekkel a helyi üzletek hirdetik magukat. Kibetűzte belőle a jewellery szót. Ékszerbolt. A hátulján szálkás írással ennyi állt: Illik magához, kérem fogadja el ajándéknak, a rég hallott magyar szóért.

Így, hibásan, egyszerűen. Túl szépen.

Tudta, hogy nem fogadhatja el, de hajtotta a kíváncsiság, hát kibontotta. Kis műanyag ékszerdobozban selyempárnácskán egy aprócska medál feküdt. Tulajdonképpen csak két elnyújtott formájú csepp egymás mellett, összeolvadva. Mintha Gustav Klimt Csókjának alakjait formáznák – gondolta szórakozottan. Na persze nem valószínű. Honnan tudhatná bárki is, hogy ez a kedvenc festménye? Sehonnan. Ez csak véletlen. Tetszett neki a medál. Kicsi volt és könnyű, ha látta volna az üzletben, bizonyára megveszi, nem lehetett túl drága. Akár el is fogadhatná. De nem. Utoljára még a nyakláncára fűzte, hogy lássa, hogyan mutat. Szeretettel simított végig rajta. Övé volt teljesen. Illett hozzá, mintha mindig is viselte volna. A férfinek jó szeme volt, bizonyára tényleg értett az ékszerekhez. És az is lehet – fűzte hozzá józanul – hogy nagyon ért a nőkhöz is. Egy tökéletes ajándék, tökéletes feltételekkel. Nem szorította sarokba vele. Ott a kártyán a cím, meghagyta neki a lehetőséget, hogy úgy döntsön, visszaküldi. Na persze ehhez magával kellett megküzdenie. A medál szép volt. Túl szép.

Elég! – mondta ki hangosan. Levette a függőt, visszatette a dobozba. Visszaküldi. Talán a virágot is. A virág bizonyára drágább volt, mint az ékszer maga. Az mégis elfogadhatóbb. Talán azt megtartja. Talán egyiket sem.

Talán jó lenne, ha nem hozta volna ebbe a helyzetbe a férfi – gondolta aztán dühösen. Egyáltalán, honnan tudta meg a címét? Na persze a városban nem sok hotel van. Egy másik a város túlfelén, tele nyugdíjasokkal, egy sokcsillagos szálloda dúsgazdagoknak, és ez itt a város szívében. És persze a neve. Kiss. A recepciós is kedélyesen viccelődött rajta. Mindenki megjegyzi. Egy magyarnak egy Kiss nevű magyarra rátalálni... nem tarthatott túl sokáig.

Lement a portára. Nem volt könnyű kézzel-lábbal elmutogatni, hogy vissza szeretné küldeni a virágot és a csomagot oda, ahonnan jött. A portás talán rá is játszott arra, hogy nem nagyon érti. Kitartóan mondogatta, hogy nincs ilyen posta errefelé, aki virágot visszavisz. Csak olyan, ami hoz. Micsoda abszurdum.

Az este éppoly meleg volt, mint a nappalok. Nem akart a szobájában maradni. Abban reménykedett, hogy a férfi magában letudta őt azzal, hogy egy udvariatlan ostoba liba, aki még a virágot is visszaküldi. Csak a szálloda bárjáig ment, választott egyet a és egy fonott nádszékben üldögélve nézegette a csillagokat. Most először érezte azt, hogy jó lenne otthon lenni. Ahol nincsenek titokzatos vonzerővel bíró férfiak és szívfájdító meleg nyári esték. Por van, kosz, rikácsoló szomszédok, ugató és néha a sarkon egymással veszekedő iszákosok. Semmi idegen, semmi borzongatóan izgalmas.

Arra gondolt, mit szólna hozzá Helga, ha most itt lenne? Hjaj, kincsem, megláttál egy gusztusos, harapnivaló férfiállatot és máris menekülőre fogtad a dolgot, ahelyett, hogy finoman megkóstoltad volna? Te lökött vagy, édesem!

Ő bezzeg nem rohanna ki egy ékszerüzletből alkudozás nélkül. És egy férfi elől sem menekülne el. Talán a férfi menekülne el előle.

Nem volt egészen biztos abban, hogy jó helyen jár. És abban sem, hogy tényleg jó ötlet-e, hogy eljött. A kis ékszerüzletet kereste. Ahol a medálja van. Talán még ott van, és meg tudja vásárolni. Két napja minduntalan ez járt a fejében. Hogy eljön, és megveszi. Kell neki az a medál.

A kereskedő azonnal megismerte. Először azt hitte, vissza akarja hozni az ezüst ékszert. Mosolya sokkal szélesebb lett, amikor megértette, hogy még vásárolni akar. Lerajzolta neki a kis medált. Az bólogatott, mosolygott, és ugyanazt a dobozkát rakta elé, ugyanazzal a medállal. Gyorsan megvette, fel is rakta a láncára. Örömmel nézegette magát a bolt míves tükrében. A medál végre a helyére került.

Nem hitte volna, hogy még viszontlátja a férfit. Ott állt a hallban, félig egy műmárvány oszlopnak dőlve, hanyagul, szórakozott félmosollyal. Veszélyesen vonzó volt hófehér ingben és nadrágban, napégette vonásaival. Már nem is emlékezett rá, hogy ennyire.

Egyre nézte a közeledő lányt, nem vette le róla a tekintetét, szemérmetlenül örömét lelte a látványban.

Tudtam, hogy végül megveszed. – mondta, mikor a lány odaért mellé. Olajzöld szemei elragadtatással nézték a kulcscsontok alá ívelő láncon az apró medált. Vagy talán nem is azt. – Két napja vártam már.

Hogyan? – dadogott a lány értetlenkedve.

Megfizettem a kereskedőt, hogy csak neked adja el. És hogy hívjon fel. – mondta komolyan, de a szemei nevettek. Aztán ugyanolyan gyorsasággal ismét komolyak voltak, figyelők – Miért utasítottad vissza? Megbántottalak az ajándékkal?

Hangja egyszerre volt lágy és reszelős, borzongató. Aggodalom csendült ki belőle.

Nem. Én csak... nem szoktam idegenektől ajándékot elfogadni. Semekkorát. – tette hozzá.

Csak azt szerettem volna, ha te hordod ezt. – jelentette ki a férfi. – A tiéd.

Lágy, lassú mozdulattal simította végig a lány bőrét a medál mellett. Beleborzongott az érintésbe. Nevetséges, gondolta magában, ez csak egy érintés. Mégis, érezte, hogy a zavarbaejtő mozdulattól mellbimbói megkeményednek. Felsajdult benne a vágy.

Hordom. – nyögte ki.

Látom.

Újra végigsimította a bőrét, mostmár hosszabban, a medálon át egészen a válláig. Csodálta, ahogy elfúl a lány lélegzete egy pillanatra, tagadhatatlanul élvezte az érintést, pupillája kitágult, ajkai elnyíltak. Látta rajta, hogy zavarban van, saját magától, az érintéstől, mégsem ellenkezett. Csak egy mozdulat volt, a férfi mégis úgy érezte, tapintani lehetne a vágyat, oly valóságosan ott volt köztük a levegőben.

Gyere el velem. – suttogta, miközben maga is tudta, micsoda eszeveszett ötlet ezt kérnie egy idegen nőtől. Csak elutasítás várhatja. Mégis, ki kellett mondania, hiszen csak ez volt minden gondolata. Ölelni akarta. Sokáig.

Hová?

A kérdés éppoly átgondolatlan, önkéntelen volt, mint a kérés. Ott úszott köztük a levegőben. Aztán egyszer csak egy pillanatra kitisztult a köd a férfi fejében. Egy szállodában vannak. Hova mennének?

Kézen fogta a lányt, a lépcsőhöz vezette. Nem akart a liftben lenni vele. Másokkal nem. Most csak az övé. Most. Ha egy fél perc múlva meggondolja magát, hát el kell mennie. Talán nem teszi meg. Remélte, hogy tartós lesz ez az őrült pillanat, fogva tartja őket még egy ideig. Erősen fogta a kezét. Nem szólt egy szót sem, csak nézte, arcát, szemeit, hosszú mézarany haját, szemöldökének ívét, vállait, az apró gödröket a kulccsontja felett. Lágyan ringó melleit, ahogy a szapora lépcsőjárástól meg-meglibbentek. Látni akarta. Érinteni. Lesimogatni róla a ruhát, elgyönyörködni benne.

A lány egészen őrültnek érezte magát, mégis, valahogy felszabadultnak. Elkábította a férfi tekintetében izzó vágy, az az elemi akarás, amivel szinte húzta magával fel az ötödik emeletig. Senki sem járt a lépcsőn, mégsem tett egyetlen mozdulatot sem, aminek csak a szoba magányán belül van helye. Tisztelte őt és a teste szentélyét.

Kitárta előtte a szobája ajtaját. A férfi belépett, körülnézett. Tekintete éppúgy simogatta a bútorokat, mint az előbb őt. Aztán megint csak őt nézte, mintha még nem tudná elhinni, ami történik. Mintha még utoljára magába akarná inni a látványát, mielőtt hazaküldik.

Kezével kisimított néhány kósza hajszálat az arcából. Cirógató ujjai tovább vándoroltak, lassan le az arca ívén, ajkain, állán, a torkán, egészen testére, aztán megint az arcára, nem tudván betelni vele. Egészen közel lépett hozzá a férfi, homlokát homlokához támasztva, lehunyt szemmel.

Ha most álmodom, kérlek, ne ébressz fel. – suttogta.

Ő csókolta meg a férfit. Tétován, tapogatózva, aztán már bátrabban, vágyakozva, kiélvezve szájának puhaságát, lágyságát. Érezni akarta. Élvezni azt, hogy vágyakozik utána, és azt, hogy ő is ugyanígy kívánja őt. Beletúrt a hajába. Erős, egyenes szálú haja kényeztette tenyere bőrét. Reszketve sóhajtott fel, ahogyan a férfi nyelve a szájába siklott. Egyszerre lágyan simogatta mégis felperzselte az ajkait, égető hiány járt nyomában. Úgy érezte, nyelveikkel szerelmeskednek. Mintha csak a szája létezett volna, miközben mégis nagyon is érezte vágytól feszülő mellbimbóit, a tüzeket az ágyékában, amiket a férfi néhol egészen gyengéd, néhol keményen követelőző csókjai szítottak. Mintha ott mélyen lent a szeméremajkai lágyan lüktető meleg puha vánkosokká duzzadtak volna.

A férfi tekintete tágra nyílt, csodálattal nézett rá, mintha kincset kapott volna.

Vágylak! – suttogta. – Most küldj el, ha küldeni akarsz.

De nem akarta elküldeni. Érinteni akarta. Érezni az illatát, hallani a mellkasából kiszakadó sóhajait, kiélvezni az utolsó cseppig rajongó figyelmét, amiben fürösztötte. Nőnek, asszonynak érezte magát vele, újra.

Lassú, finom mozdulattal simította le a ruha pántját a válláról. Tekintete egészen elsötétült a kibukkanó mellek látványától.

Gyönyörű vagy, gyönyörű – hajtogatta, tán maga sem tudva róla, minden figyelmét lekötötte, hogy kiélvezze az eléje táruló látványt, a karcsú testen megülő súlyos melleket, a magasan álló bimbókat, amik mint két apró málnaszem ágaskodtak a karamell színű bimbóudvaron. Félve érintette meg, mintha attól szertefoszlana ez az álomkép. Feszes volt, sima, rugalmas, és olyan élő, eleven, mint semmi még, amit kezével érintett, érezte ujjai alatt a nő egész lényét, hogy ott létezik vele és érte. Hallotta a nő kapkodó lélegzetvételét, ahogy ujjai a bimbói felé közeledtek. Kikerülte, keble lágy ívét simogatta, egyre közeledve, majd az elakadó lélegzetet hallva ismét visszavonulva. Felpillantott játékszeréről. A lehunyt szemek, a kipirult arc édesen elbűvölő volt. És az a szenvedély, ahogy nem titkolta vágyát, átadta magát neki, egészen... ujjai a kemény bimbókra siklottak. Halk, önkéntelen kiáltás volt a válasz. A lány egészen nekidőlt, szeméremdombja hozzá nyomódott, pici terpeszben állt és élvezte az érintését. Szemérmetlenül. Bármennyire is elbűvölték a csodálatos mellek, most mégis az arcát nézte, miközben nyelvével lágyan megérintette a másik bimbót. Az arcon várakozásteli kifejezés ült. Bekapta és lágyan szopogatni, szívogatni kezdte. A kéz, amely eddig a vállán nyugodott, most a karjára siklott és erősen belekapaszkodott. Őrjítő volt. Gyönyörű és extatikus. Annyira vágyott rá, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott laza vászonnadrágja fogsága. De nem akart segíteni magán. Gyönyörködni akart a lányban. Ujjaival feltérképezte hasa domborulatait. Bőre selymes volt és egészen forró. Apró csókokkal haladt lefelé, hasát és csípőjének ívét csodálva, de a lány csalódott sóhajtása visszahívta. Ajkával újra kényeztette a melleit, hol egyiket, hol másikat véve ostrom alá, miközben keze fenekének pompás ívére kalandozott. Feszes, kemény, de cseppet sem kicsi feneke tökéletesen kezébe illett.

Érints meg! – suttogta most a lány. Nem egészen értette, hol szeretné, ha megérintené. Ujjaival ismét játszani kezdett az árválkodó mellbimbóval, de a lány nemet intett, visszahelyezte kezét a fenekére. Reszketett a kezei között. Lágyan lesimított a dombokon, ahogy a legmélyebb pontra ért, megint csak a lány felszakadó sóhaja volt a válasz. Nem akarta elhinni amit gondolt. Újra simította, aztán eltolta magától, és a ruhát letolta a csípőjén, amíg az a földre nem hullt. Ott állt előtte, egyetlen fehér kis bugyiban, és maga volt a megvalósult álom. Hálás volt neki, mindenért. Hogy itt volt, most, vele, hogy odaadta magát, a testét, ezt a csodás látványt, megosztotta vele, a sóvárgóval. Magához szorította. Úgy érezte, szétrobban a vágytól, hogy ideje lenne valami másra gondolnia, ha csak néhány pillanatig is, de képtelen volt. Újra simogatni kezdte, egész testét, minden hajlatát feltérképezve. Amikor a fenekéhez ért, érezte, ahogy várakozóan megremeg, megmerevedik. Lágyan, tétován siklottak be ujjai a két comb közé, bármikor visszakozásra készen. Lágy, forró, nedves volt lány, mindkettőjükből egyszerre szakadt fel a sóhaj.

Nagyon... – suttogta a lány, elfúló hangon.

Micsoda, gyönyörűségem? – kérdezte gyengéden, bár sejtette a választ, és ujjongással töltötte el. Lágyan, csillapítóan csókolta. Leginkább saját magát akarta csillapítani. Felemelte, és óvatosan az ágyhoz sétált vele. Gyengéden, óvatosan fektette le. Megállt a fekvő nő felett, és nem tudott betelni a látványával. Olyan vágyódó volt és olyan odaadó. Lábait kissé felhúzva feküdt, nedves bugyija szélénél kigöndörödtek a vékony kis mézszínű szőrszálak.

Az ágy mellé térdelt, lesegítette róla az apró, felesleges ruhadarabot. Aranyba hajló szemérme enyhén előredomborodott, nagyajkai vérrel telítetten, sötétrózsaszínen duzzadoztak. Lágyan megérintette, ujjaival végigsimította. Először csak kívülről, bebocsátást kérve, eztán gyengéden beljebb csúszva, a síkos szeméremajkak között egészen le a gátig. Szűnni nem akaró halk sóhajok és nyögdécselések jelezték, hogy jó úton járnak ujjai. Visszaindult, a gáttól fel egészen az ajkak találkozásánál rejtekező apró kis gyöngyig. Remegés volt a válasz. Óvatosan a csuklyán keresztül simogatta, ujjai közt morzsolva, mint valami szent olvasót, vagy rózsafüzért. Aztán újra a szeméremajkakat simogatta, a hívogató bejáratot a kéj barlangjába. Nedvességében megmártózva haladt ismét felfelé, céltudatosan a kis gyöngy rejtekhelyére. Egyik kezével picit szétfeszítette a kisajkakat, hogy a kincshez férjen. Nedves ujjait végiggörgette rajta. A lány teste megfeszült, felkiáltott. Még nagyobb gyengédséggel érintette meg újra, apró körökkel körülrajzolva, ujjbegye leghegyével végigsimogatva a borsónyi, forró, nedves csikló minden milliméterét. A lány felgyorsult, kapkodó lélegzetvételei, zaklatott kiáltásai feltüzelték. A feszes, szép combok közé hajolt, nyelve hegyével simogatva a titkos kis rejtek minden zugát, ujjaival hol követve, hol elkerülve a nyelve járta ösvényeket. Lágyan, gyengéden hatolt be nyelvével a lányba, végigízlelve minden apró barázdát, érezte a gyűrű szorítását majd lassú engedését, amit aztán akaratlagos szorítások váltottak fel. A lány – öntudatától szinte távol – érezni akarta. A kényeztetését, az érintését. Ujjaival simogatta tovább, figyelve gyönyörtől megszépülő arcát. Sóhajai mélyebbek lettek, izmai megfeszültek, ahogy végigfutott rajta a remegés, megszorítva a benne járó ujjakat, miközben zokogás tört fel belőle. Gyönyörű volt, a legszebb, amit valaha látott. A legszebb és a legszentebb. Nem győzött betelni a látvánnyal és a tudattal, hogy ő okozta számára a gyönyört, ami most elsodorta őt, megnyitva teste örömét éppúgy, mint ahogy elsodorta lelke gátjait.

Finoman, megnyugtatóan simított végig a nedves, szinte csapzott isteni dombon, és a völgyön. Halk sóhaj volt rá a válasz.

Ne... – suttogta a lány, de oly elhalón, hogy nem lehetett igazán ellenkezésnek tekinteni. Kicsit tétovázott, aztán végtelenül gyengéden ismét kényeztetni kezdte. A lány szinte pillanatok alatt szárnyalt ismét a gyönyörök csúcsára, immár teljesen felszabadultan. Arcán földöntúli mosoly tündökölt.

Melléfeküdt, a mellkasára vonta, ott dédelgette, míg teste egészen elnehezült. Rácsodálkozott a halkan szuszogó lányra, de nem volt kétséges... elaludt. Óvatosan a párnára helyezte. Egy ideig tétovázott, aztán felállt és a fürdőszobába sétált. Hideg zuhanyra volt szüksége. Azonnal.

Amikor visszatért a lány még mindig aludt. A hálátlan – gondolta, de nem tudott haragudni rá. Olyan édesen, kimerülten aludt, mint egy gyerek, aki a vasárnapi sátoros ünnepen elalszik az apja karjában. Ruhátlanul visszafeküdt mellé, és hallgatta a szuszogását.

Nem tudta volna megmondani, mikor aludt el ő is. Arra ébredt, hogy valami egészen édes, bódító dolog történhet vele. Néhány pillanatig csak élvezte, anélkül, hogy tudatában lett volna, mi is történik. Aztán lassan ébredezett a tudata, csak hogy még valósabban élje át a gyönyört. A lány mellette térdelt, és várta, leste az ébredését. Ujjai combjain barangoltak, néha finoman érintve herezacskóját, épp csak mint valami pilleszárny, ígéretesen, de rövidebben, mint szerette volna.

Jó reggelt! – suttogta, habár odakint már erősen alkonyodott. A beszűrődő lágy fényben még szebbnek látta teste lágy ívét, kíváncsi, pajkos mosolyát.

Szia Gyönyör! – köszöntötte ő is. – Mit csinálsz?

Játszom veled. – felelte nevetve, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve egészen lehajolt, szemei pajkos-kihívóan néztek rá. Elakadt a lélegzete. Nedvesen csillogó, forró szája szinte súrolta őt, oly szemérmetlen és oly izgató módon, hogy eddigi kezdődő merevedése kőkemény márvánnyá változott. Szinte érezte rajta a lány forró leheletét, miközben nem győzött betelni lecsüggő melleinek és égnek meredő csodásan gömbölyű fenekének látványával. Halkan felnyögött és lehunyta a szemét. Aztán újra kinyitotta. Nem akarta megfosztani magát ettől a látványtól.

Te szégyentelen! – suttogta.

Rosszkislány lennék? – kérdezte ártatlanul, ujjai hegyeivel épphogy érintve a férfiasságán végigfutó domborulatot.

Te... – válaszolta volna, de a lány ujjai most fürgén lesiklottak, hogy tenyerébe rejtse, ujjaival kényeztesse a herezacskót. A finom masszírozó mozdulatokat néha az ujjai finom játéka váltotta fel.

Mondtam már, hogy nagyon szép vagy? – kérdezte aztán közömbösséget színlelve a lány.

Én? – furcsán nézett rá. – Nem.

Szép vagy.

A férfiak nem szépek.

Ostobaság. Te szép vagy.

Ha így gondolod. – egyezett bele. Nem tudott most beszélgetni, csak élvezni akarta a lány finom kényeztető mozdulatait. Játszadozott vele, dédelgette, ujjaival hol végigsimogatta, hol gyűrűt formázva belőlük, finoman fel-le mozgatta. Inkább kényeztetés volt ez, mint igazi izgatás, de a látvány bőven pótolta. Kívánta. Szeretett volna már elmerülni a csodás testében, érezni, ahogy a behatolónak engedve köré simul nedves, forró hüvelye, derekára fonódik a combja.

A lány megint ráemelte a tekintetét. Pajzán kis angyalka volt így. Egyik mutató ujját a szájába vette. Aztán nedves ujjával végigsimított a makkján. Felsóhajtott. Édes volt ez a kis mozdulat. Mintha nyelvével simogatta volna végig. Lehunyta a szemét. Kis idő múlva a lány nedves tenyere fonódott rá, ujjai így siklottak rajta, mint valami folyton igazodó, kéjesen mozgó hüvely, mégis másként, elevenebben, mozgékonyabban. Körülfonta, mégis mindenhol ott volt, átbukott a makkján, végigvonult annak peremén, elidőzött a szalagon, aztán újra, és újra. Szorítása gyengült és erősödött, finoman siklott rajta a tíz ujj. Aztán megérzett még valami nedveset és forrót. Az egyik kéz a combja belső felét simogatta, a másik a pénisze tövét, miközben egy kíváncsi nyelvecske apró, tétova mozdulatokkal elindult egészen az aljától a legtetejéig. Aztán az apró kis nyelvcsapásokat felváltotta egy puha, nedves száj, két ajak, ami úgy játszadozott el vele, mintha csak egy finom, édes étel lenne, mindenhol megszopogatva, megkóstolgatva a csodálatosan szép, feszes, merev hímtagot.

Igyekezett összpontosítani, hogy ne veszítse el a fejét. Bárhova nézett, valami édes, izgató részlet kapta meg a figyelmét, miközben az érzés kitörölhetetlen volt. A lány ujjai, ajkai és nyelve egyszerre kényeztették. Többször úgy érezte, nem bírja tovább. Finoman eltolta a lányt, ő engedett is kis időre, hogy aztán ugyanolyan édes okozva folytassa tovább, ahogyan korábban. Ez volt a legédesebb pokol, amit eddig megjárt.

Úgy döntött, jobb, ha olyasmivel tereli el a figyelmét, ami a lánynak is tetszik. Feje alá gyűrte a párnákat, hogy tökéletesen lásson, közben kezeivel felfedezőútra indult. Mivel a lány mindkét keze foglalt volt, hol hímtagját kényeztette, hol herezacskóit, így ő minden gond nélkül érinthette meg a lányt bárhol, ahol csak kedve tartotta. Így, hogy megosztotta figyelmét a csodás hajlatok, egyre nedvesedő ajkak és az ágyékán okozott gyönyör között, már gond nélkül élvezhette mindazt, amit a lány csak nyújtani tudott. Kutató ujjai nyomán a lány mind gyakrabban szakította meg serény munkálkodását egy-egy elnyújtott óhhhh, vagy hmmmm erejéig. Szinte azonos ritmusra járt a kezük. Rájött, hogy ennyi erővel akár a kezeket végre mellőzhetnék is. Gyengéden megfogta a lány állát, magához emelte, ajkuk csókban forrott össze. A hátára fordította, de a lány eltolta magától. Ő kerekedett felül, felforrósodott szeméremajkai közé fogva a péniszét, mint valami hotdog-ot. Forró volt, lágy és nedves, ahogy siklott rajta, mint előbb az ajkaival. Aztán minden mozdulatnál előrébb siklott, míg a mozdulat végén az egyre ágaskodó, duzzadó farok épp hüvelybejáratának feszült. A férfi úgy érezte, muszáj most erősen, keményen birtokba vennie végre az édes, forró nedves barlangot, de a lány megelőzte. Combjával leszorította, miközben kéjesen finoman szinte csak milliméterre magába engedte. Így simogatta saját magát a hímtaggal, mindig egyre beljebb és beljebb csúsztatva, halk, szinte érhetetlen sóhajokkal adva tudtára azt, mennyire finomnak, bársonyosnak, keménynek és ruganyosnak érzi őt magában, míg végül tényleg egészen mélyen, tövig benne volt. Keményen a csípőjébe markolt, ahogy a lány egyre vadabb ritmusban lovagolt rajta. Keble halmai rugóztak a szeme előtt. Gyengéd, de határozott mozdulatokkal megfordította. Csodás tomporában gyönyörködött, ahogy a lány kissé előrehajolt, hogy élvezetét fokozza a neki jobban megfelelő szög megtalálásával, újra és újra kibukkant belőle péniszének a töve, majd elnyelte. Gyönyörű volt, és élvezetes, de érezte a lány egyre gyorsuló, majd lassuló légvételein, hogy többre van szüksége. Felült, feltérdelt. A lány is négykézlábra állt, elöl könyökeire támaszkodott, mennyei hátsója egészen kiemelkedett, duzzadt szeméremajkai, mint az érett őszibarack kellették magukat. Beléhatolt, miközben ujjaival megkereste az édes kis gombot. A lány zihálva, remegve térdelt előtte, minden behatolásnál csattanva találkozott egyre nedvesebb bőrük. Fokozta az iramot, miközben a lány csípőjét lejjebb eresztve újra és újra nekiütközött makkjával a lány méhszája mögötti területnek. Önuralmának utolsó morzsáit élte fel, mikor végre megérezte a lány egyre szorosabb gyűrűkben rázáruló gyönyörét. Felhördült, ahogy az összes izma megfeszült a végső robbanásban. Újra és újra végigvágott rajta a gyönyör ostora, kiáltások szakadtak ki belőle, percekig úgy érezte, mintha valami kéjes földrengés utórezgései találnának rá. Izzadt testtel hanyatlott rá a csodálatos testre. Csókokkal borította, ahol elérte.