Jéggé fagyot sikoly mozaikból egészen

Zúg a fejem, reggel két órát edzettem, délután négyet, közte suli, az se , még tanulnom kell, lesz vagy éjfél mire ágyat érek. Hiányzik a megszokott környezet, a régiek. Egyesületváltás, bravó, apám ötlete, csak mert őt nyugtatja, ha együttmozgok a bátyámmal. Gábor ellen nincs kifogásom, ideális tesó, 8 év korkülönbséggel elég értelem volt benne, ne fojtson bele a bölcsőbe. Például. Hátamon a házam az életem, táska cucc úszáshoz, futáshoz, másik táska tanuláshoz. Könyvek és könyvek, dögvastag füzetek. Az irodalmat lapozgatom, tanuljam meg x és y szerint a költő melyik művében mit akar mondani. Ekkora egy marhát! Legszívesebben kitépném minden lapját. Nekem ne magyarázzák mit akart, majd én eldöntöm nekem mit. Előbb hallom jönnek, minthogy tényleg. Fülrepesztő röhögés, ordítás, naja a vízilabdás társaság, nekik lehet.

Bratyó köztük a leghangosabb, momentán a légyzümmögés is intenzív támadás lenne a fülemnek. Gábor a büféstől ezt-azt rendel. – Kérsz valamit? – ordít felém. Hangtalan válasz. Mutatom hogyan ér véget szép fiatal élete, ha nem lesz gyorsan hazafele. Másnap. Sejtettem ez a másnap még pocsékabb lesz. A lovasedzéseket szeretem, edzőm szerint viszont úsznom kell rogyásig inkább. Egy ideje nem figyel, vendége van, az öttusaszövetségtől valami fejes. Nyári tavasz van, amit kellett leúsztam, mellőzött lévén kifekszem a napra, ritka élvezet. A semmi. Naa, mi ez az árnyék? És mérnem megy odébb? Árnyék mondja: – Tedd a fejed alá! – törülközőt nyújt hozzá. Hunyorgok... ismerem-ismerem, izé... a neve nem ugrik be. Gábor haverja, a legújabb, legjobb balkezes. Mit keres itt, még egy óra az edzésükig. Tüsi szőke haj, szőkébb, mint én, kék szem, napbarnított izmos test, még nem annyira púpos, mint lesz majd később, akár a sporttársak. A mellizom lehúzza a vállat, magyarázná apám bennfentesként, mint víziedző. A neve... fenébe már... Tamás! Ez az! A szobor neve: Tamás törülközővel. Lendülök életbe, ülésbe, zavarba. – Kösz, nem kell, kösz.
– Hogy tetszik itt neked? – ül mellém, no köntörfal. – Gondolom nem könnyű, fáradtnak látlak minden nap.

A nagy istenek közül mi ez a leereszkedés, nézek önkéntelenül szét, ki látja micsoda csoda történik? És mi az a mindennap? Hány napja figyel egyáltalán? Komoly, okos kedves... kifejezett vonzalmat érzek, mire mennie kell. Ezt követően Tamás gyakori vendég nálunk, Gábor, apám ajnározzák. Anyám süti-főzi a kedvenc kajáját. Tesó gyakorítja a kommunikációt köztünk, nem hagy ki alkalmat barátjáról faggasson. Ismi a trükk, nem rontok játékot, őszintén elmondom, amilyennek látom. Hívnak mulassak velük, a fiúkat nagyjából ismerem, no de milyen csajok közé kerülök? – Nem kenődött el a szemfestékem? – nyafogja nyolc évesként a hússzal legalább több. Ingatom a fejem, különben sem látom, hol a szeme? Folytatja: – Nézd ezeket a körmöket, egy vagyon volt, Csabi imádja! Ezt akkor elképzelem, hogyan imádja. Mire használja a nője körmét, konzervnyitásra? Fekete alapon vörös csíkok, rettenet hosszúak, hegyesek. – Aha, nekem is volt ilyen – bólintok – mikor ráesett a lovaknál a trágyatartódoboz. Szerencsére nem hallja, túlüvölt másik szomszédom, meséli hogyan gennyedzett a pirszingje, mert túl korán felavatta, de még máshová is akarna. Hányingerem, mehetnékem van. Meglep, nem szuggerálom, hanem Tomit, el innen, segítsen, találjon ki valamit. Fogja az adást, vagy véletlen, fogja viszont a kezem ez biztos és pár perc múlva a parkolóban sétálunk.

– Hadd nézzelek csak! – tenyerébe az arcom – Ez nem a te műfajod – mosolyog. – Ezek a lányok arra kellenek, aminek kinéznek, csoda, ha egyiket-másikat látod még pár hét múlva. Addigra mindig kiderül, mi van a vakolat alatt. Téged viszont látlak, nincs vakolat.
Ennek igazán örülök. Finom, puha csók, ahogy hozzábújni is annyira jó. Fűszeres, tiszta illat, biztonságot sugárzó meleg test. A kocsiban folytatjuk, nem taszítana, ha másutt is érintene, mert annyira természetes ez az együtt vele. De nem. Csak csók van, hisz férfivel vagyok, magyarázom, nem kamasszal, aki egyszerre mindent habzsolni akar. Nő, nődögél Tamás dicsfénye bennem. sóhajtok fel, mikor beindítja a motort. Ölelem a párnám éjjel, azt képzelem visszaölel. Hamar derül, Tomi már nem keresi itt nálunk és apu se az a szuper házigazda, mint korábban. Nem tetszik neki a dolog és ezt meg is említi. Sokszor. Engem viszont lekötnek fontosabb érzések, mint az apai intések.

Mellőzve a racionált lebegek, esik ki idő, kötelesség, tárgy a kezemből, előbb akarok ajtón kimenni, mint kilincset lenyomni. Úszás közben alszom, edző ordít? Meg se hallom. Lovaspályát tarolok, szegény ló, szegény akadályépítő, könyörög, ne, ne menjek még egy kört. Mindig várom és sose várat meg, mindig velem van, amikor csak lehet. Edzőtáborok, neki meccs itt-ott, megbecsülöm nagyon az "együtt"-et. Kívánom és nemcsak a szavát, mégis elégedett vagyok, ha csak azt mondja: Jó éjszakát. Mert az a tökéletes, amit ő tesz, eszembe se megkérdőjelezni ezt. Istenítem a pasit és kész. Nincs nagyobb hatású előjáték, mint így megváratni egy agyát elhajított nőt. Nem csoda, hogy mikor végre nála van az ágyban, gombolja az ingem kifelé, nyelve hol a számban, hol fázósan előbújó melleimen köröz, keze éppencsak bekúszik a bugyimba kis híján robbanok. Az utcai lámpák aligfénye a kényelmes pasilakba, de azért látom, ő sincs ezzel másként.

Lefejti rólam a maradék ruhát, segítenék, nem engedi, ne ne semmit se, feladom és csak hagyom. Nem nehezedik rám, cirógat csak a bőre, szája az enyémre tapad mikor belém hatol és én abban a pillanatban, ahogy magamban érzem, vergődök alatta a gyönyörben. Leáll. Node ekkor nem uram se ő, se magam, csípőm dobálom, akarom, még, mozogjon bennem, végre megteszi és a hullám tetejére ringat. Tempót vált, hozzá a hangja is vad, már-már fáj, amit csinál, az átélt élmény teszi mégis elviselhetővé az egészet. Lámpát kattol, szemlélget, nemis sejtem orvosi vizsgálat ez.
– Mással is voltál már? – kérdi, a hangja metsz, nem pihen mesébe, mint én, és nem értem az egészet.
– Nekem te vagy az első. – suttogom. Kába vagyok, a lámpafény is zavar, vagy arra fogom, mert ami zavar arra nem akarom.
– A szűz lányok nem így viselkednek. – vádlón méreget, akár egy cápa, mit faljon fel előbb, biztos fájjon.
– Nem tudom, szűz lánnyal se voltam még. – kezdek éledni mindentéren. Először humornak szánom, düh lesz, mire hangot ölt. Lelököm a kezét és ahogy felülök, meglátom azt a pár piros pöttyöt, ahogy ő is. Ekkor kicsit bírkózunk, mennék, lefog, szorít magához

– Ne haragudj! – és ezt addig, felengedek, engedek. Jó lett volna akkor eltűnődni ezen ehelyett. Minden alkalom egy újabb csoda. Rendezetten rendezetlen életünk dobál szét és össze, a sport, a kötelességek, a család. Az apám. – Nem lesz ez jó Niki, túl sokat tudok róla, túl sokat, amit neked nem akarok, te még kislány vagy hozzá. Anyám csitítja, Gábor is védi a barátját, nem számít, egyikse, csak amit érzek. Mikor ez a sok szét, már elviselhetetlen, Tomi kéri, költözzek hozzá. Az értettségit követően robban a bomba, a hírt azzal együtt közlöm, felvettek a jogra, ahova szüleim álmodtak. Örömködés elmarad, apám tombol:
– Mellette úgyse végzed el! – könyörög – Ne csináld! – megint üvölt – Jó, akkor takarodj, látni se... – meg ami ilyenkor szokott. Sajnálom aput, haragjára haragot lobbant, gyűlölöm amiért nem ért meg és vissza se nézek, becsapom az ajtót.

Na hát ez egy egészen új létforma, élvezem a szerepem, hogy most akkor asszonyosítva lettem. Takarítok, mosok, főzés közben percenként hívom anyámat, mit hogyan csináljak? És.. lassanként történnek egyebek. Jönnek szabályok. Nem mehetek ki a meccseire, semmi gond. Előtte no szex, az ördög meg nem alszik, ezért olyankor mi külön. Pörkölt a vacsi? Orrom elé tolja a papírt, rajta a speckó diéta. Pörkölt a klotyóba, de mi az a bla ba, blanzsírozás, pláne zöldséggel elkövetve? Nincs pánik, menni fog, megnézem a neten, ha anyám se tudja, esetleg könyvtárba, szállodakonyhába. Bármire képes vagyok érte. Életem első mobiltelcsijét is tőle kapom, értelmét nem nagyon látom. Ilyeneket mond a tel: Hol vagy? – Siess haza! – Nem érdekel kinek a szülinapja, várlak haza! – Maradj ahol vagy, érted megyek! – Kivel vagy? A barátnődet nem jelzőzöm, de SZERETNÉM, ha többé nem találkoznál vele. És olvasni is lehet:3x hívtalak, egy órája vége az edzésnek, miért nem veszed fel? – Nagyon hiányzol, két nap és otthon vagyok, a lakásba csak a rögzítő, merre csavarogsz? Ezt meg kikapcsolod?

A ketyerét, Ági, a jelzőtlen barátnőm nevezi el távpóráznak. Ági maradt egyedül a régiek közül, aki nem irigyell a férfi miatt, sőt, nem ájuldozik folyton, jaj, ha engem egy ilyen így szeretne, ha Ő szeretne, bármelyik lány lerágná az összes lábkörmét érte... nem, Ági nem, ellenkezőleg.
– Szerintem, ez nem normális, neked is jogod van ehhez-ahhoz, élni, járni-kelni, magyarázkodás nélkül. Gürizel neki holott te is dolgozol annyit, mint ő, hány 18 éves lány rohan este nyolckor haza főzni egésznapos igavonás után? Nyár van, habpartiznak, buliznak, haveroznak, szórakoznak, élnek.
Megrögzötten védem Tamást, szomjazom ugyanakkor Ági társaságát. Kimondja tán amit én nem akarok?

Augusztus végén van két teljes felhőtlen hetünk. Vége a kupáknak, tornáknak, utazgatásnak, neki. Ja és közben Belgiumban leszek csapattal negyedik, egyéniben nyolcadik... a lovam a vizesároknál úgy dönt ő marad, menjek egyedül tovább, jól lehúzom a többieket ezzel, mindenki neheztel, pedig a végén futok ezerrel. Opsz! Az öttusáról pár szó. Szóval először lőni kell, utána futunk a lehullott vadért, megvívunk érte, örömünkbe vízbeugrunk és megússzuk az egészet, felüdülve lónak esünk, aztán futva menekülünk. Ismi? Ez elment vadászni... Valami ilyesmi. No jó, igazából sokrétű fizikai és szellemi viadal, szerencse is kell és jó taktika. Szóval a pihi, csak mi, nem kell más semmi, a plusz, Tomi kap egy cégtől négynapos velnesz ajándékot. Szálloda csillog-villog, uszoda, szauna, vizi-kézimasszázs, terülj asztalkám, egyebek. Míg ember intézkedik, beülök a bárba, ahogy kívánja. A pultos, vagy , az a lenyalt hajú macsóvasalt, aki a filmekbe is szokott lenni, kérdi vagyok e már nagykorú? Nem hiszem rátartozik, ásványvizet kértem. Helyette telepakol vázaméretű tárgyat növényekkel, sokféle színt töltöget rá, vigyorra áll a szája és elémtolja. – A cég ajándéka.

Két kézzel cipelem asztalhoz, legalább egy liter. Korty. Hmm nemis rossz korty-korty, na majdnem megfulladok, keresztbe áll a torkomon valami fogpiszkálószerű, valóban mókás lehet a jelenet, küzdelem ne a számba legyen a bigyó, mellettem röhögnek is rendesen. Németek. Németül sajna nem tudok, pedig hozzám szólnak. A külföldit szeretgetni kell, mosolygok szépen, illően rájuk. Hiba. Bennük sok a , beindulnak tőle, telepednek rám, egyikük átlépi a személyes zónám, angolul-magyarul, kézzel-lábbal jelzem "húzzál innen". Tamás érkezik duettben a büfémacsóval, bocs, a mixerrel, aki nyílván a rendért is felel, neki hála nem lesz verekedés. Olvadok a képemléktől, ahogy a német arcára fagy a vigyor, mikor lovagom két méterrel fölébe hajol.

Alig lépünk a szobába, tépem hősöm ingét, harapom a száját bevadulva, ez új. A szeksz köztünk az, amit ő kezd, romantikus gyengéd, költői finom. Eddig. De neki is tetszik! Segít magát vetkőztetni, közben rajtam se marad ruha, nem szinte, igenis rávetem magam, ágynak esünk, csókolom a testét ahol érem, most az ő keze a tétova az enyémen és ez csak mégjobban felajz. Finoman markolom a hímtagot, árulóját, mekkora a vágy. Ajkammal érintem, nyelvem köröz rajta... az egészet leállítja.
– Nincs erre semmi szükség.
Mért remeg a hangja? Mindegy, szokásszerint ő kerül fölém,, jókat, jól tesz, bánomisén. Azért a csúcson már-már eltúlozva a hangom ezúttal nem fogom vissza.
Pihengetünk, csikizem a mellkasát, olykor kuncogok.
– Mit ittál? – mintha az apámat hallanám.
– Piros volt és fehér és kék és volt benne citrom – sorolom.
– Zuhanyozunk utána lemegyünk kajálni. – morcos. Mi baja lehet?
Ez a velnesz, az az egészséges, ahogy hirdetik, nekem inkább fettnesznek tűnik. Hempi, semmittevés, pancsi, nagy zabálások, ha így élnék nyomnám a mázsát röpke hetek alatt.

Egyetemi élet. Bolyongás egy általam teljesen kiszámíthatatlan világban, ahol totális a káosz. Szerencsére vannak védnökök, idősebbek a kezdőknek, segítenek. Érdekes, tanulmánybavaló egyéniségeket ismerek meg. A távpórázom rendszeresen (véletlen? ) otthonhagyom. Egyéb bűneim is vannak, mesélek róla ki-kicsoda ebbe a mi-micsodába nekem, mert elmondom Tamásnak részletesen melyiket miért kedvelem.
– Maradj távol tőlük, el ne hidd az eszedért vannak oda! Nyálas kis kölykök. – a véleménye.
Az otthon kezdi felülmúlni energiám, időm. Halomban a szennyes, konyhába, mosásba, egyik-másik dolog magától sétálna, méghogy Tominak diéta, örülök, ha valamit gyorsan összeütök, loholok a mókuskerékbe.

A nő 30 körüli, inkább felüli, csinos és váratlan, Tamást keresi. Magánügyben. A mosógép sípol, fenébe megint eldugult a nyamvadt lefolyó, telefon csöng, leég a rakott zöldbab...
– Nem sokára jön – intek a vendégnek egy "befelét", futok a tárgyak után. A konyhába megállapodok, babrálom a kaját, kapargatok innen-onnan pici kozmát.
– Éva vagyok – használja ki a lehetőséget a nő, akiről el is feledkeztem.
– Jaj bocs! Ülj le valahol, kérsz valamit inni?
Ekkor Tomival Gábor is érkezik, csend, zavar. Vörösödik a bátyám képe. Tamásé inkább szürke. Évát mellőzve szól rám: – Mért nem vagy edzésen?
– Díjugratás van a lovardában, mondtam tegnap.
Bólint. – És mondd mindjárt azt is, mindenféle jöttmentett beengedsz aki idetéved? – kapom én. – Te meg takarodj! – kapja az Éva.
– Azt nem! – mellém hátrál, alkotjuk akkor ketten a megsértett csapatot. Folytatja, hangja határozott – Szépen is elintézhettük volna, de te nem méltattál arra, hogy meghallgass. És ha ez itt a barátnőd, örülök neki, hogy megtudja ő is mekkora aljas, szemét, állat vagy! Ha engeded megköszönöm neked szépen azt az éjszakát és hogy ajándéknak érzem amit nálam hagytál. De te úgy kezeltél, akár egy kurvát, szóhozjutni se engedtél, nagy hiba volt.
– Kurva is vagy! – üvölti Tamás – Mocskos ribanc! Most sem érdekel a dumád, ez az én lakásom, kotródsz a saját lábaidon, vagy segítsek!
Szavanként összerezzenek, messze távol tőlem az ilyen. Tomi a kedves, a jó, mit művelt ez a nő?

Éva nyel, fel se veszi, sőt.
– Megyek, ne aggódj. – táskájában kutat, vesz elő papírokat – Ez arról szól, három hónapos terhes vagyok. Ez a másik, amiben az ügyvédem kéri majd a vérvizsgálatot. Nem ezt akartam, de megérdemled!
Dirr-durr, Éva futő látogatása, futólag végetér.
Bátyámnak szómenése lesz. – A kölök akárkié lehet, ha tényleg terhes egyáltalán. Ezek imádnak ránk mászni, ha újságoknak kürtölik szét azon se csodálkozik már senki. Hülye picsák!
– Hallgass!
– De Tom...
– Kuss! Jobb ha hazamész.
Maradunk kettesben, ezret ver a szívem, számokkal foglalom magam, 3 hónap, Belgiumban voltam, aztán ők Szlovéniába, előtte edzőtábor... Tamás eközben le nem veszi a szemét rólam, terel.
– Mi ez a kaja, jó szaga van.
Közeledik, elhúzódom.

– Csak nem hiszed el, amit ez összehordott? Elhiszed! – csattan fel. – Csalódtam benned, mindenki magából indul ki. Nem hiszel nekem, nem megy igaz? Túl sokat foglalkozol a hülye haverjaiddal, minden szétesik körülötted közben. Tudtam én! Melyik intellektus szédített el?
Hallgatok, megnyugodni akarok, vissza a tündérmese problémákhoz, teregetés, tálalás, mosogatás, tanulás, radírt kérek, törölni bármi mást. Tennivalót keresek, poharakat próbálok a mosatlantól roskadó asztalra tuszkolni, a túlsó végén halálugrik pár tojás, toccs-toccs, ahogy odakapok követi pár tányér a példát. Remeg a kezem, sírhatnék.
– Igazam van! – véli ő. – Elárulod magad. Nézd ezt a kuplerájt, önmagáért beszél!
– Csak nem volt... időm... csak pár tojás, összeszedem.
– Ki nem szarja le a tojásokat, velem nem törődsz érted és ezzel, ami az otthonod lett! Mert mindenki más, vagy valaki más fontosabb. Elég sokat elnéztem neked, ennek vége!
Hallom amit mond, értelmezni vagyok képtelen. Csöngetnek, ő megy, én dermedek.
– Nikit keresem, helló!

A mentorom és rossz előérzet. Csattanás, jajszó, tompa puffanás, megint a jajjaj.
Laci, a mentor, ígérte jegyzeteket hoz. Fekszik a folyosón, arca vérben, körülötte szerte papírok, Tamás térdel lefele, hogy újra megüsse, meglát, megpihen.
– Ő az? Idejár a lakásomba?! A kiválasztott?!
Újra a sírhatnék, nincs rá idő. Ráordítok Tamásra menjen be, vagy akárhova, fejezze be, tűnjön el... Megteszi, kabátot, kocsikulcsot ragad, távoztában még ütné a szerencsétlent a földön, – NE! – kiáltom, megfogja a nyakam, arcközelbe húz, várom én is kapok, mégse, elereszt és ököllel betöri a konyhaablakot. Zúdul le a lépcsőn.
Fel és besegítem a nyöszörgő Lacit, fürdőben vérét mosom, teával itatom, zacskó jeget nyomok a képére.
– Annyira sajnálom, haza tudsz menni?
– Nem megyek! – heveskedik – A barátod nem normális, hívjál rendőrt, mi lesz ha visszajön?
Ráveszem el innen. És akkor kibőghetem magam. Megfordul a fejembe, hogyne, menekülés haza, a szobámba, vissza a púderszagú macimhoz, a kedves képekhez a falon, bocsánatot kérni aputól, odabújni anyuhoz de ha ezt tenném, az egész életem menekülés lenne. Helyette szedem a cserepeket, látom néhány szomszéd leseget, integetek nekik, eltűnnek. Lesz vagy éjjel egy, a konyhában rend. Leeresztem a redőnyt, rács is van, nem is hiányzik az üveg.

Halálosan fáradt vagyok, testem, lelkem. A tévé villogó képei mellett elalszom a kanapén.
Agyam riaszt, a voltak, a miértek, az érthetetlenek, Tamás birizgál tétován. Északi sark levegője vesz körbe, hátrarettenek.
– Te félsz tőlem? – lecsúszik a szőnyegre. – Félsz tőlem. – állapítja meg, sose hallottam még hangot ilyen keserűnek. Némán zokog, rázkódik a válla. Női ösztön, a gyengét felkarolni, vígasztalni kell. Lekuporodok mellé.
– Te vagy nekem a mérce, a mindent jelented. Te vagy akit tisztelni tudok. Azt akarom, hogy neked is csak én legyek. És ez így is lesz. – monoton hang, ugyanilyen ütemben vetkőztet, kimérten, hidegen. Hogy az előbb féltem? Nevetséges. MOST félek. Lélegezni is alig merek, nehogy sikoly legyen belőle. A tévé fényében... leírhatatlan az arca.
– Ez már egy élet, egyikünk sem létezhet a másik nélkül...
– Tomi... – reszketeg hang, alig jön ki belőlem, befogja a szám, úgyse merném folytatni, hülye könnyek, azok bezzeg jönnek.
– Sírj csak! Látom megértetted.

Meztelen fekszem a szőnyegen, alvadt vér borítja a kezét, azt amivel az ablakot verte meg helyettem, azzal simogat. Karcolja a bőröm, mintha a szétrobbant szilánkok érintenének. Űzött vadként, minden érzékem kifinomultabban reagál, hang, fény... hangja, amit tesz. Fel akarok ébredni! Igen Tamás, már értelek, túl is éllek? Máris hullaként vagyok merev. Durván tolja szét a combom, ez a durva nem szándékosan az, az én reakciótlanságom miatt válik azzá, amit fel se fog, és éles tőrként vágódik belém. Nem mozdulok nem én, csak legyen vége, szeretném. Mozog rajtam, szavakat kántál... szeretlek... örökre...

Békében nőttem fel, kedvesen neveltek, sosem irányítottak, inkább csak tereltek, eszembe se juttott velem ilyen megtörténhet. Mozaikok állnak össze borzadály egésszé. Nemis félek már, ez valami más, iszonyúbb annál, a felismerés, tévedések, következmények mire, kire hogy hatnak, a jelentése annak amit beszél és igen a szerelem morzsája is ott van, zavar és zűr, szépeket mond, gyilkosan. Igen, szeret, elhiszem, de hogyan? És az a nő, a gyerek, akit majd szül. Ki ez az ember?! Mit keresek itt? Én is szeretem. A másikat. Akinek hittem.
Percek, vagy órák telnek, időérzékem nulla. Álmában szorít, valahogy centiről-centire szabadulok, hideg verejtékben fürdök, kapkodva öltözök, nem számít mocskos vagyok, ki innen, el innen.

A hajnal hűvöse átkarol, ébreszt. Haza nem mehetek, a számomra ma éjjel szentté vált otthonba így nem. Le kell higgadnom, tisztulnom, átgondolni mi és hogyan legyen.
Ági. Végigmér, átölel. Nem kérdez, nem is szól. Hálám agyonnyomná többszörösen, ha súlyban mérhető lenne.
Délben ébreszt, igyak-egyek. Kődarab minden korty tea. Rettenet hangosan visít valahol a mobilom.
– Az előszobában van, a kabátod zsebében. Többször volt szerencsém hallani, úgyhogy bemértem. – Ági leplezetlenül gyűlöli Tamást és az ő telefonját, anélkül, hogy tudná mi történt. – Kidobjam?

Megrázom a fejem. Odamegyek, előveszem, nézem kicsit "Tomi-Fogadja? " Hát igen. Előadok egy mesét, hogy elhiggye, többször beleszövöm mennyire ledöbbentett, hogy ő engem ennyire és én is őt szeretem, igen. És igen, megyek is haza nyomban perszehogy.
Szépen visszarakom a telt, készülődök.
– Ijesztő vagy, tudsz róla? – méreget Ági. – Nem kéne ezt csinálnod, akármi volt köztetek, láttam amit, ez már nem te vagy. Ne menj oda!
– Muszáj.
– Miért? Annyira szereted?
– Nem.
– Akkor?

Erre az "akkor"-ra a válasz olyan kristálytiszta, mint a mozaikok egész képe a rémségek pillanatában. De csak ennyit árulok el:
– Ezt nem lehet így abbahagyni. Tartozom neki.
Valóban ember érzéseivel játszom, de mostmár legalább tudom, hogy játszom. És te Apolló, akit a pólósok viccesen elneveztek görög napistennek, ekkor ezt még nem is sejted. Ahogy én azt, képes leszek e valóban megtenni. Hideg a fejem, felnőttem, jeget érzek, mindezt azért, elnyomjam a morzsát is ami azt súgja, akinek hittelek, azt most is szeretem. Téged nem.