Akár

Sziget. Egy külön világ, egy külön idő. Nem számít, ki vagy, mi vagy, itt azt csinálsz, amit akarsz... Én egy megfelelő hímet akartam magamnak. Szombaton úgy tűnt, össze is jön a dolog. Izmos, barnára süttetett test, sötétszőke haj, kék szemek, ördögi vigyor. Pár szót beszélgettünk, a szemem dicsérte, és közben nem a mellemet nézte. Tömeg volt, ő már nem épp józan, a magára borította. Rohant a következőért. Közben barátnőm mellém telepedett, én viccesen odaszóltam neki: – Hazaviszem!
Mosolyogva mutattam meg neki az atlétást, aki vidám, villogó szemekkel vigyorgott vissza, és kisvártatva meg is érkezett. Szó szót követett, előkerült a mi lenne ha... elmennénk sétálni... Vidorán bólintottam rá, tetszett a srác, nagyon tetszett! Szép keze volt, karbantartott, csillogó körmökkel. Ez engem mindig felizgat. Jó rágondolni, hogy egy ilyen kézzel simogatnak, kényeztetnek... Haverjaim épp akkor álltak sorban a pultnál, kis haladékot kértem tőle: hadd igyak még. Bólintott, visszament a haverjaihoz, akik üvöltve, idióta tiniként kezdték skandálni: Harmincnégy! Harmincnégy!

Hát az életkedvem is elment. Kiábrándító volt ez az egész. Pedig már elképzeltem, hogy csókol meg, nyelve hogy játszadozik az enyémmel. Gyönyörű ujjai hogy indulnak felfedezőútra, először a felsőmön kívül, majd befurakodva az anyag és a bőröm közé. Már éreztem csókját, fogait a nyakamon, vállamon, éreztem, hogy tenyerébe fogja mellemet, hogy a ruhán keresztül csókolhassa, harapdálhassa meredező mellbimbóimat.