Mese az egész világ

Apró kislányként állok a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt. A magas kőfal és a mindent beszövő folyondár eltakarja előlem a túloldal titokzatos világát.
Be szeretnék menni!! Mágnesként vonz a másik oldal.
Félelemmel, vegyes kíváncsisággal nyúlok a méretes kilincs felé. Mi lesz, ha nem tudom kinyitni, réginek és rozsdásnak látszik. Jaj, csak nehogy zárva legyen!!! Nem tudom, hol van a kulcs, ha van valahol egyáltalán!!
Be kell jutnom! Szeretném, akarom!! Nagy levegőt véve megmarkolom a kopott kilincset és feszülten koncentrálok. Istenem, segíts!!!

Nyomja le kezem a titkok zárját. Apró pattanás hallatszik csupán a halotti csendben, s feltárul lassan az ajtó. Ott állok a küszöbön, belépni még nem merek. Félem és vágyom azt az egyetlen lépést. Hűvös légáramlat kerülget, megborzongok hűvösétől. A hátam mögött a régi, ismert (unt? ) világ, előttem még a homályos, de rejtélyes új világ. Ki tudja, mi vár rám! Jó, rossz? Öröm, fájdalom? Társak, magány? A változást magam akartam. Hát fel a fejjel!
Egy perc törtrésze csupán – s átértem a másik oldalra. De mi ez? Hiszen körös-körül minden szürke, élettelen. Hát ez várt volna? Nem akarom elhinni! Óvatosan beljebb lépek. Egy palota udvarra érek, előttem hajdan volt szökőkút üres kádja tátong felém. A csobogó víz ki tudja mikor távozott tőle. A hatalmas kőedényekből szürkére aszott, ezeréves halott virágok fogadnak csupán. Élő nem létezik ezen a kihalt tájon. Nehéz sóhajjal lépek a széles, egykoron színes ásványokkal borított, mostanra megfakult útra, mely vonzza a lábam. Kivezet az udvarból, ki a kertbe. A kertbe, mely láttán könny szökik a szemembe. Hatalmas, fenséges lehetett annak idején, most kopár. Égig érő csontváz-fák erdeje némán állja ezeréves sorfalát.

Talán sosem élt virágok, megannyi kőszobor. Fáj ezt látni! Miért? Kinek árthattak, hogy ezt kapták jutalmul? Reszketeg kézzel simítom végig a "élő"sövény maradék vázát. A kopasz ágacskák belekapaszkodnak az ujjaimba, mint segítő jobbért a fuldokló. Mi ez? Nem eresztenek, elönt valami hihetetlen érzés. Élnek, Élni Akarnak! Leguggolok a kicsiny, fakó virágok közé. Fáradtan támasztják magukat a lábamhoz. Érzem a borzongást a bőrömön, szükségük van az energiámra, az életemre.