Félelem

Igyekszem minél kisebbre összehúzni magam, de a kötelek szorosan körém tekerednek, gátolva jószerivel minden mozgást. Mélyen a karomba és a bokába vágnak. S nagyon fázom. Tépett rongyaim nem takarnak semmit törődött testemen. S nagyon hideg van. Saját zihálásom visszhangzik csupán fülemben, csend van, félelmetes. S nem látok semmit. A szememet fedő kendő gonosz tenyérként tapad rám, felfogva a félelem szapora könnyeit. A pánik fürge kígyója kúszik egyre feljebb a torkomban, émelygek, sikoltani szeretnék, széttépni láncomat, de meg is bénítja tagjaimat. Hová kerültem? Mi lesz most velem? Meghalok? A kérdések őrületbe kergetően ismétlődnek a fejemben. Le kell higgadjak, különben elvesztem. Nehéz, nagyon nehéz józanul gondolkodni, miközben gúzsba szorított testem reszket a hidegtől és a félelemtől, mikor egyik érzékszervemtől, az egyik legfontosabbtól meg vagyok fosztva. Nem akarom hallani a hallucináció torz hangjait, megpróbálok hétköznapi dolgokra koncentrálni. Bíznom kell, az életösztönöm nem engedhet el olyan könnyedén.

Elvesztem az időérzékem is a hideg, nyirkos falak között. Órák, napok telhetnek el. Nem érzem, csak azt, hogy csontjaimban utat rág magának a hideg. Néha színes-füstös kábálmok gyötörnek, nem tudom, mi a valóság és mi fáradt agyam kába szüleménye. Fantasztikus, rémületes lények tombolnak lezárt szemhéjam mögött, apró törpécskék szurkálják hosszú dárdáikkal bőrömet, úgy érzem, húsomat farigcsálják le csontjaimról. S mindenünnen kígyók csusszannak elő. De ezektől félek, rossz, dögletes szaguk marja a nyálkahártyámat, fenyegetően sziszegnek rám. Zuhatagként özönlenek elő a falakból, de bőröm pórusain is tekergőző lények hada nyomakodik a világra.

Ki-be csúszkálnak bennem, mindig egy darabka húst is elvisznek magukkal, én meg csak egyre fogyok és fogyok, míg nem marad belőlem semmi. Oszló hullák, valahaélt emberek dülöngélő táncát látom? képzelem magam elé. Görcs rángatja testem, hiszen ők valaha hozzám tartoztak. Miért haltak meg? S most miért akarnak bántani? Felismerhetetlenségig eltorzult metamorfok kerülgetnek, csupán érzem, hogy kik, mik lehettek anno. Hiába rázom a fejem, nem akarnak távozni tőlem a lidércek. Hosszú karmos, csont ujjaikkal felém kapdosnak, rothadó mosollyal hívnak magukkal. Nem akarok elmenni!! Élni akarok! De vajon élek-e még? Nem egy vagyok-e máris közöttük?
Jótékony az ájulat, melynek kavargó színes örvényébe elmerülök. Puha takaróként borul rám a fekete mindenség. Hát ennyi voltam.