Kísértés

Tétován ácsorgok az ajtó előtt. Kezem nyúl a csengő gombja felé, de valami visszariaszt megint. Pedig nem történik semmi. Ki tudja, mióta szobrozom a néma kapunál. A körülöttem sétálgató emberek meg-megnéznek, talán tanácstalanságom okát kutatják. Bár tudnának segíteni, bár megfognák a kezem, s vezetnének így célom felé. De ezt az utat nekem egyedül kell megjárnom, én választottam magamnak. Miért olyan nehéz megtenni ezt a pár lépést? A tűzzel játszottam, amikor ezt az utat választottam. Megkísértettem a kísértőt s ő válaszolt rá. Most jussát követeli, engem. Minden porcikám remeg, kezem hideg, egyszerre önt el a hideg és a forróság.

Aztán, mintha egy buborék pattanna el a fejemben, megváltozik minden körülöttem, vagy Én bennem van a változás? Szívem addig szabálytalan, riadt verdesése, egyenletes, kemény dobbanássá vált. Csapongó gondolataim, melyek a még lehetséges menekülést is fontolgatták, szilárdan célom felé törnek. Már nincs visszaút. Kezem határozottan a kapu felé hajlik. Nem keresem már a csengőt. Gyengéd nyomásra az ajtó halkan kitárul. Hosszú folyosó barátságos fénye invitál befelé. Átlépve a küszöbön, muszáj megtorpannom.
Az épület belülről még csodásabb, mint kívülről. A padló kőkockáit mesei képek színesítik. Mozdulatlanságban is mozgalmas jelenetek között haladok előre. De nem csak a padló vonzza tekintetemet. A falakról szebbnél, szebb festmények tekintenek rám. Tájképek, csendéletek, régi idők arcképei között sétálok. Tudom, hogy van időm megcsodálni e palotát, már nem sürget senki és semmi. Kíváncsian kukkantok be a folyosóról nyíló szobákba. Nincs két egyforma köztük, talán csak lakójuk hihetetlen kifinomult ízlése az, ami harmóniát teremt köztük.

Hatalmas, tükrökkel borított terembe érek. Furcsa tükrök, nem az én képemet adják vissza, az előző életeimet vetítik elém. Életeket, melyek álmaimban köszönnek vissza rám, sejtetve, ki mindenkin keresztül láttam már a világot. Látom a mágikus jelekkel festett arcú boszorkányt, ő nagyon sokszor meglátogat, mikor alszom, látom a szendét, ki lesütött tekintettel élte életét, s annyi más alakomat, emberit és nem emberit.

Elhagyva a termet, egy meseien faragott ajtó állja utamat. Hív, csalogat, jöjjek közelebb. Ahogy megérintem az ajtó sárkányokkal, táltosokkal, tündékkel gazdagon vésett testét, mintha áramütés érne. Összerándul az összes izmom, a szám kiszárad, s belsőmből elindul egy kicsiny tűzkígyó.