Azok a régi szép idők 1. rész - Lotti és én a Balaton parton

Szombat este, nyolc óra. A haverokkal ismét összegyűltünk, a már több éve törzshelyünkként szolgáló Aranyborjú vendéglő iddogáló részében. Faresz, Veréb, Pityók, Husi, és én, Matyi. Így öten heti rendszerességgel találkozunk ezen a számunkra szent helyen, átbeszéltük a héten történt eseményeket, a családi dolgokat, egy – két hideg társaságában. Ezek az esték mindig jól teltek, rengeteget mulattunk, néha a túlzott , néha a vendégeknek köszönhetően. Érdekes és izgalmas sztorik történtek itt mindnyájunkkal, melyekre még most is derűsen emlékszem vissza. Ica, a pincérnő, már jól ismert minket. Legutóbb húsvétkor el is jöttünk hozzá, s igencsak nagyot nézett, mikor a fizetendő összeg helyett 5 szódás szifont húztunk elő az asztal alól. Soha nem volt még úgy megilletődve szegény kislány, de persze utána ő is igen jókat mosolygott az eseten.

– Ej, de rohadt meleg van itt! – szólt Faresz, s kigombolta ingének két felső gombját. Igen szép szál legény volt ő a maga 202 cm – ével, s az 55ös bicepszével. Sokat járt kondizni, hogy tartsa a formáját, s igaz, ami igaz, így a 30as éveinek elején is utána fordultak az utcán a lányok. A gimnáziumban találkoztunk, mi öten, s barátságunk azóta töretlen.
– Ne károgj, mindjárt itt a frissítő. – nyugtatta Pityók, a csapat mókamestere. Polgári nevén Pityka István köpcös fazon volt, s látszott rajta, hogy nem veti meg finom falatokat, legyen szó reggeliről, ebédről, vagy éppen vacsoráról. Ahogy nézte az ember, milyen beleéléssel fogyasztja a borjúpörköltet vagy éppen a házi gombóclevest, szinte kedvet kapott a csipegetésre. Volt egy furcsa képessége, mégpedig az, hogy valamilyen oknál fogva, bármilyen balsors is érte az embert, ő mosolyt tudott varázsolni az arcára. Törékeny lelkű, érzékeny srác volt már a gimnáziumban is, de egy kis mókára mindég kapható volt.
– Az italok uraim – szólt egy sokat megélt hang a hátam mögül. Icus lerakta mindegyikünk elé a maga korsóját, s mosolyogva kérdezte meg, hogy óhajtunk e még valamit. Mivel eléggé tömve volt a kis helyiség, s lévén, hogy az adott pillanatban semmi mást nem óhajtottunk, gyorsan a dolgára sietett.

– Hogy megy az úszás? – kérdezte Husi, majd szájához emelte a korsót, s jó nagyot kortyolt a jéghideg párlatból. – De jól, esik az istenit! – tette hozzá, mielőtt válaszolhattam volna.