Egy régi barát

Csengettek. Egy pillanatra megdermedtem. Még a kezemben lévő szalvétát is elejtettem, pedig hosszú perceket bíbelődtem a csinos formába hajtogatásával. Az újabb csengetés zökkentett ki megbénult állapotomból. – Megyek! – kiáltottam. Oda fele még gyorsam meggyújtottam valamiféle olcsó füstölőt, és gyorsan a tükörbe pillantottam, megigazítottam a hajam, nem mintha sokat változott volna, nagy levegőt vettem és lenyomtam a kilincset.

Az ajtó előtt Kinga, egykori óvodás társam állt. Annak idején nagyon jó barátok voltunk. Vele esett meg az első "papás-mamás" élményem is. No persze semmi komoly csak amolyan mutasd neked mid van játék. Azonban ovi óta mintha a föld nyelet volna el Őt. Talán a sors akarta így, de egy pár napja elkezdtem salsa órákat venni. Rögtön feltűnt ez a lány aki, olyan kecsességgel pörgött és forgott a tánctéren, mintha számára ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Tudtam, hogy ismerem Őt valahonnan, de elsőre nem ugrott be. Aztán a következő alkalommal, mint derült égből a villámcsapás hasított belém a tudat. Ez bizony az én egykori legjobb barátom. Kicsit félve léptem oda hozzá, mert teljesen nem voltam biztos benne, hogy valóban ez az a lány.

– Szia! Kinga, de megváltoztál. – mondtam a tőlem telhető legkellemesebb hangon, miközben próbáltam leplezni a bennem lévő feszültséget. Látszott rajta, hogy mély gondolkodóba esik. Aztán kicsit bátortalanul, de annál szexisebben, mintha madárcsicsergést hallottam volna, bökte ki
– Dávid? Dávid te vagy az? – Fejem apró biccentésével, és szám kicsit mosolyra húzásával jeleztem, hogy eltalálta. Ekkor hirtelen nevető sikoltozós örömmel ugrott a nyakamba.

– Mi történt veled? – kérdezte. – Nem láttalak, mióta is? Ovi óta! Hová tűntél? – Aztán szépen lassan beszédbe elegyedtünk, cseppet sem törődve az addigra már a teremben lévő tanárral. Megszűnt körülöttünk létezni a világ. Többszöri – Kinga, most táncoltok vagy nem? – kérdésre zökkentünk valamelyest vissza a valóságba.
– Most el kell mennem – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon. Kézen ragadott és kivonszolt a teremből. Az előcsarnokban tovább folytattuk a beszélgetést, azonban kisvártatva kibökte
– Most vissza kell mennem! Tudnánk talizni valamikor? Ezer dolgot tudnék mesélni! – mondta ugyanazon az ellentmondást nem tűrő hangon, amivel a tanárt az imént leszerelte.
– Igen – böktem ki kicsit együgyűen. Megadtam a címem, és elhívtam magamhoz egy vacsorára.