Főnököm kislánya

Karácsonykor végleg összevesztem Csillával. A helyzet, hogy pont szilveszterkor nem volt barátnőm meglehetősen kellemetlen volt, mert a főnököm által szervezet bulira már elfogadtam a meghívást és a szakítás miatt most nem volt kivel mennem.

A meghívást nagyon kellemetlen lett volna lemondani, de ugyanakkor egyedül semmi kedvem sem volt elmenni. Végül is fölhívtam a főnököm és elmondtam neki, hogy mi a helyzet.

Gábor hallani sem akart arról, hogy a megváltozott körülményekre való tekintettel lemondjam a meghívást és erősködött, hogy a bulin lesz más is egyedül, és biztosan nagyon jól fogom magam érezni. Meggyőzött. Az ember általában nem nagyon vitatkozik a főnökével.

Úgy kilenc óra lehetett mikor a bulira beállítottam. A bál már javában állt: bömbölt a zene és az egész társaság meglehetősen emelkedett hangulatban volt. Gábor és neje, Jutka kedvesen üdvözöltek, de mire levettem a kabátomat – és kész voltam, hogy beszélgessek velük – már eltűntek a szemem elöl.

Keresgélni kezdtem valami ismerős arc után, de Évikén – a házigazdák 10 éves kislányán – kívül senkit sem találtam. A kislány szemmel láthatóan el volt foglalva és nagy igyekezettel hordta a vendégeknek a kaját és a .

A meglepően létszámos gyülekezett többsége táncolt, a maradék pedig páronként összebújva beszélgetett a fotelekben. Nem tartott sokáig mire rájöttem: egyedül én vagyok facér.

– Szia Tamás. Mit hozzak neked? – szólított meg váratlanul Évike.
– Szervusz! – üdvözöltem lelkesen, mert a sok idegen között határozottan jól esett a kedves, ismerős hang. – Légy szíves hozzál, hmm... légy szíves hozzál egy narancslét .

Évike bólintott majd eltűnt a konyha irányába. Alig telt el néhány perc és már hozta is a megrendelést.

– Kösz. Igazán gyors voltál! – mondtam, de mire fölnéztem a kislány már eltűnt a szemem elöl.

Magányosan neki dőltem a falnak és szürcsölni kezdtem az italt. Minél inkább belemerültem magányomba annál inkább kezdett irritálni az egész jókedvű gyülekezet. Rövid töprengés után – mindenkit otthagyva – elindultam a ház másik, csendesebb vége felé.

A bejárathoz vezető előszoba túlsó végénél egy kisebb, könyvekkel körbe rakott, szobában kötöttem ki. A félhomályban leültem az egyik fotelba és megittam maradék italomat és hátra döntve a fejem behunytam szememet. Szendergésemből hirtelen arra rezzentem föl, hogy valaki fölgyújtja a villanyt, és hozzám szól.