Álomból valóság

Már egy éve ismerjük egymást, haverok vagyunk, sosem történt semmi köztünk, de amikor aznap délután megláttam a kapunkban, már éreztem lesz valami. Ugyanúgy nézett ki, mint eddig, és az sem volt szokatlan, hogy átjön néha, dumálni, vagy hoz valami filmet, de most mégis valami más volt.
Beengedtem, most is egy filmet hozott. Felmentünk a szobámba és elkezdtünk nézni.
Csak bámultam a képernyőt, de igazán nem tudtam figyelni, most nem. Iszonyatosan megkívántam... ott ült mellettem, farmer volt rajta és egy fekete hosszú ujjú felső, szőke haja bezselézve, de jó lenne beletúrni... legszívesebben odahajolnék és megcsókolnám, vajon mit szólna hozzá? Az ölébe ülnék, simogatnám, letépném róla felsőt, végig csókolnám a felsőtestét, egészen a farmerig, kigombolnám, és...

– Hahó! Hallod egyáltalán amit mondok? Mi van veled?
– Tessék? Bocsi, csak kicsit elgondolkoztam... – éreztem, ahogy pirulok.
– Azt látom. És mi terelte el ennyire a figyelmed?
Ha te azt tudnád... gondoltam, de ezt nem válaszolhatom.
– Semmi különös dolgon – hebegtem – de te mit akartál mondani?
– Hogy nem értem a nőket – és neki kezdett, ajvé helyben vagyunk.
És csak mesélt, mesélt...
Nekem meg azon járt az agyam, hogy mindjárt ráugrok, és ezt észre is vette.
– Te egyáltalán nem figyelsz arra, amit mondok – mondta sértödötten – és elindult a szobám
ajtaja felé.
– Várj! Ne haragudj! Nem tudom mi van velem... álmodozom össze – vissza – szabadkoztam.
Megállt, rám nézett.
– És miről? – még mindig morcos volt.
Jaj, most valljam be, vagy találjak ki gyorsan valamit? Mit tegyek? Zavarban voltam. Mindjárt elsírom magam, nem akarok kínos szituba kerülni... már abban vagyok, nyugtáztam.
Csak úgy cikáztak a gondolatok, nem néztem rá, csak néztem a szőnyeget. Visszaült mellém.
– Valami gond van? – kérdezte.
– Nincs. – válaszoltam.
– Akkor? – faggatott.