A kéz

Tovább maradtam a munkahelyemen mint szoktam. Borús téli nap volt, lassan közeledtek az unnepek es odabent meg az év vége elott le kellett adni pár munkát. Azokkal szenvedtem sokat és így csak két órával a hivatalos munkaido befejeztével tudtam szabadulni. Fáradt voltam, nem tartozom azok köze akiknek a hangulatát bármilyen módon befolyásolja az idojárás, de az a téli este olyan volt, hogy még nekem is rossz közérzetem lett. Valószínuleg benne volt még a munka, a határido és a többi probléma, így rosszkedvuen battyogtam a metró fele.

A metróval egészen a HEV végállomásig mentem, ahonnan még hosszú, majdnem félórás utazás várt rám, amihez semmi, de semmi kedvem nem volt. De valahogy csak haza kellett jutnom és unottan, fáradtan lépkedve sétáltam végig a HEV megálló peronján. Amilyen pechem volt a zöld vaskígyó még nem állt bent. Elorementem, ahogy szoktam, közben kerulgettem az embereket, akik szintén várták, hogy a HEV megérkezzen az állomásra. Nem voltak sokan, elvégre már hét óra is elmúlt, de azért jopáran várakoztak.

Az ajtónál, vagyis inkább az ajtó helyénél, ahol fel szoktam szállni egy fiatal no és egy idosebb úr álldogált. Mindkettejukön látszott, hogy munkából jönnek; az úr fáradt szemeit dörzsölgette és olyan arcot vágott mintha soha többé nem jönne HEV a vágányra, a no viszont elég jól viselte a munkanap fáradalmait; buszkén tartotta a fejét és szemei fényesen csillogtak. Egyik kezében egy FishBone nylonszatyrot tartott, aminek anyagán keresztul tisztán lehetett látni, hogy a könyvnek, amit magával hurcol Leslie L Lawrence a szerzoje. Egy aprócska fekete táska is volt nála, amely a bal válláról lógott lefelé. Nem volt elokeloen öltözve, de határozottan csinos volt. Azt se mondanám, hogy szép volt, de azért a fantáziám el tudott kápzelni róla egy-két dolgot. Kb 26 év köruli lehetett, rövid barna haja volt, egy farmer es egy vastagabb sötét színu kabát volt rajta.

A tekintetunk találkozott – lehet hogy csak én érzékeltem úgy mert már nagyon szerettem volna ha azon a napon ér valami pozitívum – és mintha aprócska mosolyt véltem felfedezni az arcán és lángocskákat a szemében. Nem tudtam mire vélni a dolgot, azt hittem csak a képzeletem játszik velem és tényleg fantáziálok.