Punci 10000 méter magasban

Munkámból adódóan gyakorta utazom külföldre, így a hozzám hasonló vándormadarakkal egyetemben, a hosszú évek alatt lassan én is átéltem a rendszeres utazás minden örömét, és gyötrelmét. Kezdve az első utazások izgalmától (amikor még egy vámos kollega olyan egyszerű kérdése is, mely szerint "üzleti, vagy turista útra utazik? " zavarba tudja hozni az embert, és ennek megfelelően pár órás játékba felejtkezhet ki – és becsomagolva az összes ruháját, garnélarák konzervjét, és mini esztergagépét, az utazó társak és a vigyorgó vámos el nem múló gyönyörűségére) át a méla undor és a délibábos hajnal vízióján, egészen a napjainkra jellemző nihil és közöny rutinjáig, minden periódust szépen megkínlódtam.
Őszintén szólva, egy-egy repülés alatt az ember olyan szinten tud belefeledkezni unalmába, hogy a lehető legritkábban jut eszébe, hogy társas és kulturális kapcsolatok ápolásába kezdjen, illetve hazánk jó hírét, és személyes varázsát fitoktatva azon igyekezzen, hogy úton útfélen megcsillogtassa acélos elméjét (félreértések elkerülése végett: nem a nehéziparban dolgozom! ) és bájos modorát.
Mindazonáltal hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt 3-4 év alatt nem sikerült néhány kedves szuvenírrel, egy-egy önzetlenül felkínált Túró-Rudival (csak Malévon! ) pár barátságosabb padszomszéd háláját és megbecsülését elnyernem. (Ezen eseményekre egyébként nagy általánosságban igaz, hogy minél gagyibb és használhatatlanabb aprósággal leped meg az utazó társakat, annál hálásabbak. A mai napig nem értem például, hogy a francia EDF elnöke (a magyar elektromos művek tulajdonosai többek közt) Francois Roussely – akivel egy borongós őszi napon sikerült együtt utaznom Lyonba – miért örült olyan fenemód
egy pár órás beszélgetést követően a nálam talált 1974-es Casco-s kártyanaptárnak, rajta egy platós IFA gumiján ücsörgő szőke portáslánnyal? A fene sem igazodik ki rajtuk... )
Mindazonáltal az utóbbi időben rákaptam, hogy ha már sikeresen letudtam az aznapi betevő tárgyalást, szabad kapacitásomat nem csak azon válogatott kínzás nemek memorizálásnak szentelem, amit a reptereken csatangoló 3-12 éves korú randalírozó, üvöltöző és legtöbbször csapatokban garázdálkodó gyermekeknek szánnék, hanem igyekszem arcomra nyugalmat erőltetve minden repülőtéren felfedezni és kiosztani a "legszebb szakállas nő", a "leggyorsabb WC-re igyekvő", a "leghangosabban oroszul telefonáló" címeket.