Gondolatok szavak helyett

Végtelen tájakon lovagoltunk négyesben, Zsolt, én és a két ló. Zsoltit régóta ismerem, a tűz mindig ott lobogott kettőnk között, de sohasem voltunk képesek túllépni egy határt. Éppen egy csalódás után voltam, amikor megismertem, így a közeledését mindig elhárítottam. Ennek már egy éve. Most kettesben vagyunk, a sors hozta így. Többen indultunk volna útnak, de időközben mindenki lemondta. Már indulásnál zavarba voltam, a gondolataim messze jártak. Az út alatt keveset beszéltünk, de mindketten tudtuk mire gondol a másik. Egymás mellett vágtáztunk át a réten, egybeolvadva az egész világgal. Nyár volt, nagy hőség, így elmentünk egy közeli tóhoz. Lenyergeltük a lovakat, és beúsztattuk őket a tóba. Persze az én lovam beúszott jó mélyre, így vizes lett a pólóm, és hozzám tapadt.

Miután kiúszkáltuk magunkat, kisétáltunk, kikötöttük a lovakat, és letelepedtünk száradni. Végig a mellem nézte. Lefeküdtünk egymás mellé a tópartra, és néztük az eget. Sokáig csönd volt. Mindkettőnk gondolata ugyanott járt, és ezt mindketten nagyon jól tudtuk. Eltereltem a gondolataim, és hogy megtörjem a csendet, a további útvonalról érdeklődtem.
– Nem tudom. Most olyan jó itt feküdni, maradjunk egy picit. – válaszolta
– Rendben, csak ne túl sokáig, mert sötétedni fog.
– Több, mint egy éve vagy egyedül, hogy bírod ki szeretkezés nélkül?
Ledöbbentem, csak így semmi átkötés nélkül? Nem tudtam mit szólni.
– Nehezen. – nyögtem ki végül.
Érzékeny részemre tapintott. Ismét kínos csönd telepedett ránk. Nem is beszéltünk többet az indulásig. Felnyergeltünk szótlanul, és elindultunk. Félúton járhattunk, amikor megszólalt:
– Gyere erre, mutatok valamit.

Egy gyönyörű, hatalmas tisztáshoz vezetett. Életemben nem láttam még ilyen szépet. Egy darabig csak álltunk és gyönyörködtünk, aztán elindultunk hazafele. Sötétedett már, tudtam, mire hazaérünk teljesen sötét lesz. Hazafelé sikerült beszélgetnünk, semleges témákról. Az istállóba érkezve, láttuk, hogy senki sincs már ott. Elrendeztük a lovakat, és már épp indulni akartam, amikor hívott a leghátsó üres boksz felől. Odamentem, és láttam, hogy az ajtó szélén verebek ülnek. Miközben néztem őket, mögémállt, és gyengéden átölelt.
– Nem baj? – kérdezte.
– Egyáltalán nem.