Ahol a fiú felnőtt

– Ne máááár! – bőgtem a kagylóba reményvesztetten.
– "De igen. 12:47-kor indul a keletiből csomagoljatok össze Jóska bácsi kimegy az állomásra nem akarok apellátát! " – darálta ellentmondást nem tűrve a narancssárga telefonkagyló felső nyúlványa.
– Anya. Tanuln...
– "Tanulni egy frászkarikát ott lenn is tudsz megígértük nekik a darált húst meg ne felejtsétek el! " – szakított félbe.
Miután biztosítottam feltétel nélküli megadásomról, visszakullogtam a szobámba, elkapva egy újabb gyilkos pillantását nővéremnek, aki úgy tűnik barátnője megrontásáért némasági fogadalmat tett. Niki még mindig félálomban vackolta magát a paplanomba, minden bizonnyal a fölkelést nem szokta elhamarkodni. Óvatosan ráfeküdtem, és az arcára nyomtam egy ébresztő-van-egy-nagyon-rossz-hírem puszit, melyre elnyújtott mormogás volt a válasz. Úgy döntöttem legjobb, ha a fülcimpájával kezdek el babrálni, mormotám azonban kisvártatva a párna alá dugta a fejét, megfosztva ettől a szórakozástól is. Ennek a lánynak a kócos haj áll a legjobban.

Nem találván más elfoglaltságot, hajnali fél tízkor összepakoltam a táskám, megreggeliztem Kellogs' madáreledellel, és lementem a boltba. Visszaértemkor Niki már melegítőben szürcsölte a kakaót, és nézett rám szomorúan.
– Hallottam, hogy elmentek. – mondta.
– Egész jövő csütörtökig. – sóhajtottam, azzal a gondolattal vigasztalódva, hogy ennek ő sem örül. – Minden évben ez van.
– Már idősek?
– Nem. – válaszoltam, felidézve nagynénémet tavalyról, ahogy két ember nagyságú szatyor zöldséggel betört a helyi , és Jóska bácsira, aki két ugyanekkora flakon saját borral a disznóvágásra. – Inkább olyan hagyomány látogatás.

A vonatot mindenki a keserű búcsúval köti össze. Ha nincs senkitől elköszönni, az utasok szimplán a kényelemtől és a kellemes szobahőmérséklettől búcsúznak, átadva testüket a több órás monoton zötyögésnek és a büdös bőrfoteloknak, melyekről igyekeznek nem elképzelni ki ült előtte benne. Ha az önsanyargatás megvilágosodáshoz vezet, azt hiszem kalauznak lenni a legjobb foglalkozás.
– Ne tesséék. – rinyált a földi lét alantos dolgaival gyötrődő nővérem a kalauz-Buddhának. – Van diákom! Csak otthon hagytam.
– 2500 forint. – közölte az, átszellemült nyugodtsággal és jóságos mosollyal.
A bírság végül ki lett fizetve, az élet ízét érzékeltetve a kalauz a fülkeajtóban még szellentett egyet, majd emlékével az orrunkban tovább állt.