Tengerparti

A sziklapad hirtelen lebukott a parton és már csak a víz alatt folytatódott, volt még nagyjából olyan 2 – 300 méternyi víz alatti zátony, annak a végén pedig állt egy jelentős világítótorony. Nem egy szokványos karcsú, építmény volt, hatalmas világító ablakkal, mint valami fallikus jelkép, hanem inkább egy zömök darab, fölfelé egyre karcsúbb. A bejárati ajtó vagy csónakkal, vagy úszva volt megközelíthető.
Az nyaraló emberek kedvenc tartózkodási helye volt a sziklazátony, most is elég sok strandoló a környéken zsivajozott. Többen is átúsztak a fáróhoz, és a teraszán ott süttették magukat a nappal.
Ilyen távol a szárazföldtől már a jó tengeri szél kellemesen lengette a levegőt, nem érezte úgy az ember, hogy kibírhatatlanul áll a perzselő levegő.
Az égen semmi felhő, még csak elmaszatolt fátyolfelhők sem, csak a szembántóan kéklő ég, ami a látóhatár peremén összeért az óceánnal. A víz itt a partközelben egészen átlátszó türkiz, beljebb, ahogy mélyül egyre sötétebb. Ahogy veri a napfény, csillog az egész felület, a hullámzás néhol jócskán borzolja.

Tudtam, hogy valahol Ő is kinn van a parton, de nem találtam a tömegben. Kápráztatott a nap. Kitartóan kerestem, hogy hol lehet, de nem találtam rá.

Néhányan átúszták a távolságot, és a világítótorony teraszain heverésztek. Átúsztam oda én is. Fárasztó volt fölfelé kapaszkodni, de minden fokkal magasabbra jutva egyre messzebbre láthattam. A szél belekapott a hajamba, mint valami vitorlába, és szeszélyesen úgy lebegtette, hol a szemem elé csapta, hol kisöpörte az arcomból. Minél magasabbra emelkedtem, annál kisebbek voltak az emberek a sziklazátonyon, csökkent a lehetősége, hogy majd abból a magasságból észreveszem Őt.
Már épp vissza akartam fordulni, amikor a legfölső teraszra fellépve megláttam, hogy ott áll meztelenül a torony fala közelében, és összehúzott szemmel nézi az óceánt.
Tulajdonképpen illetlenség volt tőlem, hogy úgy megbámultam, de képtelen voltam elmozdulni. Aprólékosan végigvizsgáltam tetőtől talpig. A haja még feketébbnek látszott, szépen sült bőrén csillogott a napfény, a válla szélesen fogta a szél ölelését, a mellkasán az apró szőrszálak szinte nem is látszottak a kemény fényben. A hasa lapos volt, a feneke meglepően kicsi, a combja viszont egészen keménynek tűnt, a lábszára is izmos, erőteljes volt, ahogy a szél lökéseinek ellentartott.
Elég hosszú reakcióidő után végül egészen zavarba jöttem, hogy úgy láttam meg, ahogy ő azt nem szerette volna, és ráadásul úgy mustrálgatom, mint aki megpróbálja örökre bevésni a retinájába, hogy tartósan megmaradjon a látványa.

Zavaromban inkább szó nélkül megfordultam, s próbáltam lefelé szaladni a magas lépcsőkőn. És mintha éreztem volna a hátamban a tekintetét, de már nem fordultam vissza, hogy meggyőződjek róla, észrevette – e, hogy ott voltam, s elszaladtam onnét.
Valójában nem is értettem, miért kellett elszaladnom, hiszen ha láttam is, na és? Ha ruha nélkül, hát ruha nélkül, semmi botrányosat nem találok benne, ha valaki ruha nélkül napozik. Én nem szendeségből nem szoktam levetkőzni teljesen, hanem egyféle erős kritikai érzék, ami nem hagyja, hogy a magam teljes valójában megmutatkozzam az emberek előtt.

A fáró lábánál beleereszkedtem a vízbe, és hosszan lubickoltam ott, mint valami könnyű sellő, hagytam, hogy a gyönge hullámzás lebegtessen, hol a part felé sodorva, hol a nyílt víz felé. Felfeküdtem a víz színére, a karjaimat széjjeldobtam, hogy egyensúlyozzak velük, és csak az arcom volt a levegőn, a testemet pedig egészen elernyesztve átadtam a ringatózásnak. Akár órákig is élvezhettem volna a helyzetet, de egy idő után a tenger morajlásának hangjai, meg az egyéb kontroll teljes hiánya elbizonytalanítja az embert. Muszáj kikapni a fejemet, körülnézni, hogy merre sodor a hullámzás.
Amikor éppen körülnéztem, észrevettem, amint Ő éppen a világítótorony magas lépcsőin óvakodva ereszkedik lefelé. Már magára rántotta a fürdőgatyáját. Úszkálás közben követtem a tekintetemmel, hogy merre folytatja. De csak a zátony egyik kiszögelléséig ment, ott volt egy kupacban a holmija. Kiterítette a gyékényét, valami könyvet húzott elő, és tudomást se véve a külvilágról, belemerült az olvasásba.

A mélyvíz felöl úsztam a közelébe, és belekapaszkodva a szikla szegélyébe, úgy kérdezgettem, hogy miről olvas éppen. Idevaló ismeretterjesztő kiadvány volt, a delfinek vonulási útvonaláról, meg a szokásaikról volt benne szó. Gazdagon képekkel illusztrálva.
Idekinn, a zátonytól nem védett oldalon eléggé csapkodott a hullám, morajlott is hangosan, nem lehetett rendesen hallani, ahogy viszonylag halkan elmondta nekem, amit a könyvből az imént kiolvasott. Mivelhogy nem hallottam eléggé, amiről beszélt a sziklapárkányba kapaszkodva jobban kiemeltem magam a vízből, és egészen közel odahajoltam hozzá, hogy jobban halljam.

Meglepett a reakciója, merthogy jól láthatóan hátrahőkölt a túlzott közelségemtől, mintha attól tartana, hogy – tudomisén – meg akarnám csókolni, vagy ilyesmi. A visszahúzódása ébresztett rá, hogy túl tolakodó voltam, (már nem először) s zavarba jöttem magamtól, meg tőle is, amiért így viszonyult hozzám.
Mindenesetre egyféle a menekülési reakciót váltotta ki belőlem a gesztusa, mármint, hogy már megint olyan helyzetbe hoztam (még ha félreértelmezte is), amit nem akart volna. Vagy legalábbis nem tőlem.

Kellemetlenül érintett ez a gondolat, inkább elrúgtam magam a sziklapárkánytól, belefúródtam az átlátszó tiszta vízbe, és nyújtott karral erőseket húzva, nagy tempóval úsztam a partnak azon szakasza felé, ahol aztán annyira sekély már a víz, hogy kimászhatok könnyedén. A parton fölállított zuhanyozó alá lépve lemostam magamról a sót, engedtem, hogy a hajszálaimat átjárja, jó bő vízzel leöblítettem magam. Egy pinea ágára volt földobva a törölközőm. Megdörzsöltem vele a hajamat, de máshová nem fordítottam túl sok törölgetős energiát, majd fölszárítja rólam a forró napSUGÁR.

---

Visszaballagtam a házig. Hirtelen elegem lett volt mindenből, a partból, a szélből, a vízből, a napból, a fényből, ebből a túlzottan tartózkodó srácból... belőle most már végképp! (kár forszírozni, hagyjuk)!

A szoba hűvös volt, mert a behajtott zsalugáter nem eresztette be a napot, de a zsalu résein azért a levegő könnyen átjárta a szobát, nem volt fülledt hőség odabenn. Mezítláb mászkáltam a hűvös járólapokon, de talán ez volt az egyetlen, aminek örülni tudtam, amúgy elég kedvetlen hangulat nyomott maga alá. Bekapcsoltam a TV – t is, de nem érdekeltek a CNN hírei, a másik csatornán valami reklám, a következőn sport. Ingerülten csaptam a távvezérlőre. A szobára telepedett csöndben ugyanúgy nem találtam a helyem. Turkáltam a hűtőszekrényben, nem volt kedvem enni se, végül egy hatalmas fürt szőlő elég csábítón magát. Kiültem a teraszra, és szemenként szopogattam el az ujjbögynyi golyókat.
Mégiscsak elpilledtem a víztől, meg elég kedvetlen is voltam, szóval hasra vágtam magam az ágyon, és máris belesüppedtem egy álomtalan alvásba.

Majd aztán, amikor órák múltán fölébredtem, a torkom kiszáradva, megszólalni se tudtam volna.
A hűtőmben volt még egy üveg édes vörös borom – helyi különlegesség. Egymagamnak meginni egy egész palackkal, az bizony kicsit sok lenne, de egy pohárkával azért jól esne. De az egy pohárkával úgy beszaladt, hogy nyelni se kellett, nem is volt időm, hogy az aromáját is élvezzem. A második pohárral már ízlelgetősebb voltam. Szokatlanul fűszeres, erős íze volt, jól esett a hideg folyadék. Kicsit tébláboltam még a lakásban, aztán csak töltöttem egy harmadik pohárral is, hogy majd azzal kiülök a teraszra. De úgy tűnik, hogy nem csak a zamata volt szokatlanul erős a bornak, hanem a hatása is az lehetett, mert tüstént átforrósodtam tőle, vágytam kimenni a partra, a szélbe, hogy egy kicsit átjárjon a levegő.

Mostanra már lement a nap, a strandolók mind hazamentek, az elhagyott partokon csak a sirályok lépegettek nagy peckesen, kutató szemeikkel a nyaralók által széjjeldobált hulladékot, ételmaradékot vizsgálgatták. Legyalogoltam a vízig, kezembe fogtam a szandálomat, és úgy sétáltam a víz és a homok határán, hogy a ki – kiszaladó tenger bokámig végignyalta a lábamat, azután visszahúzódott. Hosszú a plázs, ha elgyalogolok a túlsó végéig, a partra húzott halászcsónakokig, meg vissza, akkor az már tisztességes esti sétának tűnik.
Olykor megborzongatott a tengeri szél, hozhattam volna egy kardigánt legalább.

Jó tempóval gyalogoltam, errefelé már nem voltak házak, csak a pineák mindenfelé, és a kabócák jelentős hangerővel üdvözölték a napszálltát. Szeretem ezt a félhomályos koraesti időt, a talpam alatt még egészen meleg a homok, a levegő is jó langyos, de olykor keresztülszalad egy váratlan szélfuvallat, kicsit megborzongat, azután ismét a langyosság ölel körül.

Túlhaladtam a halászcsónakokon, azután már véget is ért a homokos part, komoly szikla tornyosult előttem, már nem volt merre tovább folytatni. Amint megfordultam, hogy visszaindulok, észrevettem, hogy az innenső bárka oldalának nekitámaszkodva a homokban ott hever valaki. A világos nadrágja élesen elütött a homok egyre sötétülő színétől.
Már épp elhaladtam volna mellette, amikor odaszólt nekem. A nevemen szólított.

Ha nem mondja is a nevemet, a hangszínéről, a tónusáról akkor is fölismertem volna, hogy Ő szólalt meg. A karjával is intett, hogy jöjjek csak oda mellé a bárka tövéhez.

Tétováztam, hogy odamenjek-e egyáltalán, hisz egész délután azt magyaráztam magamnak, hogy minden csábító hívásának ellenállva kerülni fogom őt mostantól. Ez úgysem lesz az a kapcsolat, ami kielégítően kifuthatná magát közöttünk.

Tétovázva toporogtam a vizes homokon, de megint csak kérlelt, hogy menjek oda hozzá. Beszélt folyamatosan. Magyarázta, hogy kijött ide, hogy megvárja a Hold fölkeltét, mert telihold lesz, és ilyenkor, az augusztus végi éjszakában akkora nagynak látszik a Hold, olyan közelinek, hogy úgyszólván szabad szemmel is látni a krátereit.
Elképedtem. Nem nagyon hittem. De csak bizonygatta tovább. Nem kell sokat várnunk – mondta – és majd meglátom magam is, hogy érdekes látvány. Nem akármikor látszik ilyennek, de amikor ilyen, azt nem kéne kihagyni.
Újholdkor majdnem egy időben kel a Hold is a Nappal, a vékony kis sarlóját ezért nem is látni, mert a Nap túlragyogja. De ahogy gyarapodik a Hold, minden nap később kel egy fél órával és később is nyugszik. A 2 – 3 napos sarlóját így lefelé menőben már ott látni derengeni az esteli égen, ahogy egyre gömbölyödik, végül már alkonyati kelő, virradati nyugvó válik belőle.

Hm. Lehuppantam mellé a homokra, és hagytam, hogy beszéljen.
Végsősoron nagyon érdekes dolgokat mondott, először csak az árapály váltakozását okozó Holdvonzással kezdte, később már áttért rá, hogy a Hold szimbolizálja a nőiességet, a titkos tudást és különösen az érzelmeket.
Nem nézett rám, miközben mondata, hogy hozzá köthető intuíció a befogadás, álmodozás, vágyak, ösztön, fantázia, csábítás. Kicsit megborzongtam – nyilván az esti szellőtől – de nem fogta át a vállam, a homokot pergette az ujjai között.
Felpillantottam én is a tintakék égre, a sok csillag, mintha egy apró lyukakkal tűzdelt ódon bársony lenne, ami mögött az istenek világa sejthető, vagy ki tudja mi inkább. Letakartak vele a hatalmasok mindent, mi meg csak a lyukacskákon át képzeljük, hogy odaát csillog a fény.

Élvezettel hallgattam, ahogy beszélt hozzám. Elhallgattam volna őt akár reggelig is.

Váratlanul félrehajolt, és a karnyújtásnyira lévő cipőjébe beleállított nyitott borospalack után nyúlt. Eddig nem is vettem észre, hogy ilyen üzemanyaggal működteti a beszélőkéjét. Habár kikövetkeztethettem volna. Az üveget magához vette, és hosszú kortyokkal átmosta a száját. Már tette volna vissza a cipőbe (a homokban feldőlne) amikor utána kaptam. Bár én nem beszéltem annyit, de a torkom nekem is kiszáradt, vagy inkább az ajkam volt száraz. Néhány nagy kortyot nyeltem, és áthajoltam a melle fölött, szinte ráhasaltam, ahogy nyújtózkodtam, hogy elérjem a cipőjét az üveggel. Még áthajolni viszonylag könnyen ment, de visszaülni már nem vitt a lendület. Kénytelen voltam a mellére tenyerelni, hogy megtámaszkodva hátratolhassam magam, hogy ne boruljak rá.

Ez a bor, sűrű, mint valami aszú, a fenyőhordó gyantás illata érződött rajta, szinte éreztem az ajkamon még a szőlő héjának fanyar aromáját. Sokkal finomabb bora volt, mint amit én otthon iszogattam. Vagy, talán ha társaságban (s különösen az Ő társaságában), akkor még a sima víz is jobban esik, mintha egyedül vagyunk kénytelenek?

Amikor rátenyereltem a mellkasára, szinte lenyomtam őt ültéből a fövenyre. A két könyökére támaszkodott, de egyébként hátradőlt a langyos homokra. Ahogy kezdte volna az új mondatot, különös erő húzta a kezemet ismét a borosüveg után. Megint keresztüldőltem a mellkasán, épp elértem a palack nyakát. Magamhoz emeltem, de csak az első kortyot nyeltem le, a másodikat csak benntartottam a számban. Nagy nehezen ismét a cipőig kepeszkedtem a csaknem üres palackkal, majd amikor már visszafelé lendültem, nem fejeztem be a mozdulatot, hanem csak az arcához hajoltam, és a boros ajkaimat érintőlegesen a szájához toltam.

Váratlanul érte a kezdeményezés, hirtelen nem is tudta miként reagáljon erre, aztán csak mégis tétován kitolta a nyelve csúcsát és végignyalintotta az ajkamat.
– Hm. Milyen édes, mint a malaga... – suttogta bele.
Még szorosabban hozzászorítottam a szám, és amikor már egészen összeforrtunk, éreztem, hogy kutakodó nyelvével megpróbál befurakodni az ajkaim közé. Amint ellazítottam, s ő befért, a bor mind átcsurgott a szájába. De nem nyelte le, hanem abban a nyeletnyi borban ott fickándozott mindkettőnk nyelve, egymást simogatva, a lében megmerítkezve. Ahogy ott játszottunk, csak mégis – apró kis nyelésekkel – de végül is leszaladt a torkán a korty. Csak az illatos bor íze maradt benne a szánkban, ennek ellenére nyelveink nem érezték úgy, hogy vége a mókának, abba kellene hagyni a táncot, hanem továbbra is élénk ölelkezéssel simogatták egymást. Egészen volt ez a borban pácolt nyelvbalett. Meg – megszívta, mint aki további kortyokat remél, olykor finoman megharapta az ajkam szegélyét.
– Jaj de finom puha... tiszta élvezet nyalogatni... ahhh...
Úgy átadtam magam az ajkainak, egészen elernyedtem a csókjától. Már messze nem érdekelt tovább, a fehér fénnyel ragyogó Vega, hiába az a legtündöklőbb csillag. Már messze nem érdekelt tovább, hogy fázik-e a hátam, már csak azzal tudtam törődni, hogy itt hasalok a mellén, és teljes odaadással csókolózunk. Magához ölelt, jó meleg volt a tenyere.
Időtlen idők óta vártam, hogy egyszer magához öleljen.
Simogatta a hátamat, és éreztem, hogy egyre fokozódik az izgalma. A hátamról a derekamig vándorolt, majd egy váratlan lendülettel megfordított a tengelyem körül, hogy ő került fölém, és úgy suttogta az arcomba:
– Nem akarom én ezt! Ne kívánd tőlem, menj el, inkább menj el!!! – de a hangja alig hallatszott, olyan halkan mondta, erőtlenül, bizonytalanul.

Elengedtem a fülem mellett a szavakat, de végigsimítottam a mellkasán, a hasáig szaladtam, máris beleakadtam a vágya egyértelmű bizonyítékába. Keményen feszítette a nadrágját, hiába tagadta volna, hogy nem akarja a folytatást, hisz a markomban volt a folytatás ígérete.
Felnyögött, de nem tolta el a kezem, sőt inkább megadóan hozzányomta a tenyeremhez magát. És újra csókolózni kezdtünk.
Ez már az ő döntése volt, nem az én !

Ha már odalenn jártam, nem is hagytam el a környéket. Besiklottam a nadrág korca alá, ott simogattam az alsóján át. Mocorgott a tenyeremben, éreztem, hogy iparkodik belefészkelni magát a markomba, élvezettel dörzsölgette hozzám magát.
Nem találtam a gatyán a hasítékot. Megpróbáltam a combja felöl közelebb kalandozni, de nem fértem hozzá. Még valamennyi ideig markolgattam őt, aztán feladtam, és készültem visszahúzni a kezem.
– Csináld még, ne hagyd abba,... aaahhh..., szorítsd meg! – lihegte bele a fülembe.
A gumiderék irányából próbálkoztam újra, be is tudtam tolni a kezem, de roppant kényelmetlen volt így, mert nem tudtam jól simogatni se, meg aztán kényelmetlenül szorította a csuklómat a gumi.

Hirtelen ötlettel hátratoltam a vállát, rágörgettem a homokra, s így már kényelmesen hozzáférhettem az ágyékához. Egy gyors mozdulattal lerántottam a cippzárat és az alsójával összefogva máris lehúztam róla a nadrágot, ezáltal teljes valóságában feltárulkozott a dudor maga.

Szép volt. Az esti szürkületben alig láttam, de minden idegszálammal figyeltem, érzékeltem a formáját. A makkján megcsillant a gyönge fény, a fitymája egészen hátragyűrődve. Olyan feszesen állt, hogy szinte látni lehetett, hogy majd szétfeszíti a vágy. Élmény volt végigsimítani. Egészen finom tapintású volt rajta a bőr, mint egy kellemes bársony. A makk meg, mintha porcelán lett volna, keményen ágaskodott a világnak, úgy nyújtogatta a nyakát, pontosan érezhető volt, hogy keresi a "helyét". De még nem akartam befogadni, annyira szép volt nézni, vágytam, hogy simogathassam, hogy megcsókolhassam.
Ha túl hamar zajlanak az események, túl hamar elröppen, amit végre a markomban foghatok, s meglehet, hogy soha többé nem lesz ilyen alkalmam.
Ezért hát inkább óvatosan a kezembe fogva cirógattam, becézgettem. Az ujjaimmal olyan lágyan érintettem, mint ahogy egy lágy bársonybevonatú dologhoz nyúlunk. Semmi kapkodás, semmi erő. Úgy fogtam meg, hogy a markommal a közepénél körülöveztem, majd a hüvelykujjamat végighúztam a fitymatövén meg a féken.
Éreztem, hogy türelmetlenül fészkelődik, talán ez a gyöngéd ciróka túl lassú tempó neki. De én meg nem akartam volna elsietni, hisz olyan jól esett, hogy foghatom, hogy simogathatom.

Míg a jobb kezemmel a rudat simogattam, a bal markommal megemeltem a golyókat, enyhén megszorítottam, de inkább csak finoman masszíroztam. Éreztem, hogy remeg a combja, mélyeket sóhajtott az éjszakába, és türelmetlenül várta a továbbiakat. A teste tiszta feszültségben volt, kapkodón, felszínesen lélegzett.

Annyira tetszett ez a szép feszes makk, hogy odavonzotta az ajkamat, hogy finoman beleharapjak, valóban olyan kemény-e mint amilyennek látszik, vagy hagyja, hogy belemélyedjenek a fogaim? Finom puszit tettem a csúcsára, majd a nyelvemmel teljesen körültáncoltam. Amikor a hüvelykujjammal találkozott az ajkam, hagytam, hogy a makkja mellett az ujjam is beszaladjon a számba, és miközben nyalogattam a tetejét, a hüvelykemmel továbbra is simogattam a fitymaféket.
Már nem az a felszínes légzés, egyre inkább elmélyült a lélegzetvétele.

Hírtelen elkapta a csuklómat, és elhúzta a kezemet onnét.
– NEE! Jaj nee! – nyögte ki a fogai közül.
– Fáj, ahogy csinálom? – kedves.
–

E

alf

sz

alf

mé

alf

le

alf

tlenül

jó! Nem bírom ki! A nyelved, az ujjad, a forró lélegzeted... ahhh... nagyon jó! Túl jó! Szüneteltesd egy picikét! – suttogta, és karomnál fogva húzott fölfelé, az arcához. Éreztem, hogy csókolózni akar, s nem volt ellenemre. De a szájára csak egy kis futó csókot nyomtam, aztán lejjebb jöttem, a torkáig, a nyakát nyalogattam kicsit, azután pedig az álkapcsa szélén haladva hátrahatoltam egészen a füléig. Az ajkam közé fogtam a cimpáját, élvezettel megszopogattam, majd a nyelvem csúcsát a fülkagyló játékos völgyeibe irányítottam, és ott táncoltattam, mint egy fürge lábú kis balerinát. Kéjesen nyögdécselt. Annyira fészkelődött már, dobálta magát, éreztem, hogy hamarosan elélvez, ha így folytatom. Pedig most nem is simogattam a farkát. De láthatóan alig – alig csitult a gerjedelme.

– Told le a bugyimat – leheltem bele a fülébe! Szerintem elsőre nem is hallotta meg, csak amikor másodjára mondtam, akkor kapott észbe, és vaksin tapogatózni kezdett a szoknyámon lefelé. Ez a bő gézszoknya nem tanúsított semmi ellenállást, könnyen együttműködik az elvárással.
De még akkor se a lefelé tolás irányában manipulált, hanem csak markolgatta a fenekemet, a bugyi vékony csipkeselymét cirógatta, alászalajtotta az ujjait, majd ismét csak kívülről tapogatta a gömböket. Addig nyújtózkodott, míg már nem csak a farpofákat érinthette, hanem a völgyben tovább tolta az ujjait, és hátulról előre hatolva már bugyin keresztül elérhette a puncimat.

Háááhh, alig vártam, hogy ide jussunk már!!

Simogatta, markolgatta, érezhetően nagy élvezetét lelte benne.
– Tiszta csatak már – kuncogta bele a fülembe.
– Naná, kedves, mit gondoltál? Már annyira kívánlak, hogy... Csókjával belém fojtotta a mondanivalót. Legörgette a bugyimat, így már közvetlenül is érezhettem keresgélő ujjait.

Egy pillanatra fölugrottam, és lerúgtam a félúton lévő kis csipkét, máris ereszkedtem vissza, rá. A szoknyám széjjelterült, szemérmesen beborítva a hasát, combjait. Ennek ellenére pontosan odataláltam, ahol a várakozás leginkább sóhajtozott. Ahogy ráereszkedtem, máris tövig csusszant. Éreztem egészen mélyen, a teljes kitöltöttség feszítettségével. Amint befogadtam őt, a combjaimat hátranyújtottam az övé mellé, és ringatózni kezdtem rajta, vigyázva, hogy a szoros kontaktus finoman dörzsölgesse az érintkezési felületet. Nagyon könnyen csúszott, bőségesen olajozottan. A vállai fölött megtámaszkodtam, és úgy igyekeztem igazítani a csípőmet, hogy szinte az egész hasam érintkezzen az övével, hogy minden hintázó mozdulatomra végigcsiszoljam a szeméremdombomat az övével. Izgatottságom fölfokozódott, a fülemben dobolt a vér.
– Szorítsd magadra erősen a csípőmet – lihegtem bele az éjszakába, és ő máris megragadta a derekamat, és érezhető erővel magára nyomott. Remegett a szája, ahogy lihegve kapkodott levegő után.

Nagyon tetszett az a remegő szája, szívesen bekaptam volna, hogy az ajkaimmal is érezzem. Kitolta a nyelve csúcsát és megnyalintotta az ajkait. Odatapadt a tekintetem, mert maga a látvány is nagyon ingerlő volt. Ráborultam, és magam nyalintottam végig azon a szép reszketős ajkakon, beszívtam, megszopogattam, és egészen átvettem róla a vibrálást.

Már nem csak az ajkaink között éreztem a bizsergős, lüktetős követelőzést, az ágyékom maga volt az eleven tűz, amelyet minden tempó még inkább pulzálóvá fokozott.
Reméltem, hogy sokáig fog tartani. De máris konstatáltam, hogy a tempó gyorsult valamelyest, és éreztem, hogy a gerincemben teljes hosszában végigömlik a forróság. Valahogy megfoghatatlan volt a kiindulása, a terjedése, iránya, csak azt éreztem, hogy forró, hogy lángba borítja az egész hátamat, a tarkómnál széjjelrobban a gyönyör, mintha az egész fejemet hullámokban érkezve, ellepte volna egy szikrázás. A hajszálaim fölmeredtek, és bizsergett a fejbőröm, a fülem lüktetett, és már bizonyára semmi tudatos nem volt abban az ütemes mozgásban, amit még a testem végzett, hogy kicsikarja az összes kéjt, ami szinte az ájulás határáig elgyöngített.

Két kezével szorította a derekamat, erősen nyomta a hasához az enyémet, miközben én csak összerogytam, elernyedtem, önkontol nélkül, elveszetten roskadtam a mellkasára. Minden porcikám meghalt, mozdítani sem bírtam magam. Csak lihegtem kimerülten, kábán, ő meg szorította a csípőmet és az ernyedt testemet jelentős erővel nyomta a hasára.
Éreztem a törekvését, de képtelen voltam részt venni benne, vagy akár csak megmozdulni is.
De már nem is kellett. Miután néhány határozott mozdulattal még odadörzsölte magát az ölemhez, máris megéreztem, hogy rángatózik a törzse, amint lüktetve kilőtt. Eltátott szájjal kapkodott a levegő után, a tekintete semmit sem látón, sehová sem fókuszált, a háta ívben megfeszült, az eddig visszafogott lélegzete mind kiszakadt belőle, és hangosan nyögve, borzongva elélvezett végül.

Gyönyörűnek találtam őt, egészen ellágyultam a látványtól, ahogy az arca kisimult, elpihent. Annyi öröm látszott az arcán, hogy beleborzongtam a boldog tudatba, hogy ezt tőlem kapta, én okoztam neki ezt a gyönyört, ez a csodát.

Ráborultam a mellére és úgy maradtunk.
Imádtam érezni, ahogy hullámzik a mellkasa, ahogy szívja – fújja a levegőt. Jól esett hallani, ahogy egyre csitul a lélegzete.
Két karjával magához ölelt úgy ringatott az ölén.

Felpillantott az égre:
– Közben följött a Hold, észre se vettük. Itt bámul minket.