Álmodom egy férfiről

– Lángod lobogjon izzva, fehéren, / Még fájnak a csókok, fájnak a vágyak/ Te vagy a , a gyehennám nékem, / Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak. *
Súlyos a csend az utolsó sor után. Az osztály megdermed, csak bámulnak, vagy tétován rebben a tekintetük. Magamban mosolygok, ahogy végignézem őket. Csupa budai úrilány, úrifiú, azaz csak majdnem, van néhány szegényebb sorból származó tehetség is az osztályomban. Buda, napfény, árnyas fák, elit gimnázium. Nem a csepeli panel a sötét konyhával, anyám varrógépével, apám géemkázás utáni örök fáradtságával. Dehát tudnotok kell, kedves budai úrilányok, úrifiúk, hogy Ady írta le először a magyar költők közül: nagyon kívánlak. És tudjátok is már, hogy mit jelent, a pazar villák kapujában váltott tétova csókokból, a nyálas, tapizós házibulikból, egy kis , a mise utáni hosszú szemezésekből. Szeretettel nézem végig az arcotokat, a naív jólányokét, a tapasztalt, félig érett nőkét, a vagány fiúkét, a csendes mérnökjelöltekét.

Aztán Füleky Balázsra téved a tekintetem, és megint görcs szorítja össze a gyomrom. Hetek óta nem látom Balázs izzó szemeit. Homályosak, fáradtak, kiveszett belőlük a ragyogás. Balázs a kedvenc tanítványom, de neki csak annyit mondtam: "az egyik legtehetségesebb gyerekünk". Csupa érzékenység, irodalom, költészet. Mérnök lesz, mint az apja de őstehetség irodalomból. Nem látom az okos kék szemeket a szürke gyűrűvel, amiben gyakran megvillan a gúny szikrája. Eltűnik a félig leeresztett szemhéjak mögött.

Aggódom Balázsért, még akkor is, amikor becsukom magam mögött az ajtót és a tanáriba sietek. Valami nem tetszik, és hetek óta motoszkál bennem a gyanú, hogy rákapott valami szerre. Nem tudom, nem értek hozzá, a mi generációnk még csak élt. Utálom a "behívatom a szüleit" módszert majdnem felnőtt embereknél, de most elhatározom, hogy felhívom az apját. Az anyjával szívesebben beszélnék, de ő már nem él. Balázs már így jött a gimnáziumba. Vajon mit szól majd az igazgató úr a napsütötte budai villájában, hogy ilyen megalapozatlan gyanúval zaklatom? Mindegy, meg kell tennem, Balázsról van szó.

Késő délutánra jutok el odáig lélekben, hogy tárcsázzam a számot. A takarítónő veszi fel (takarítónő! ), Füleky urat csak nyolc után érem el otthon.

Hazamegyek, megiszom egy pohár , vacsorát főzök. Fél kilenc felé döbbenek rá, hogy kezd túl késő lenni. Kapkodva hívom a számot.

– Tessék, Füleky Zoltán.