Egy kollegista srác

Megkezdődött a tanév, először fordult elő, hogy eljöttem otthonról és beköltöztem egy koleszba. Kétágyas szobák voltak, meglehetősen lelakott bútorokkal. Nem is tudtam, ki lesz majd a szobatársam, mert egész nap nem jött senki, akinek ide szólt volna a diszpója. A faterom meg az öcsém eljöttek szombat reggel, és hármasban nekifogtunk a helyreállító munkának. A szekrényajtóból kiszakadva a zsanér, a székek lábai közt kikotyogósodva a távtartó, az íróasztalok fiókjának szétesve a kerete, na és az ágy, az aztán teljesen tönkre volt. Nem csak a kárpit volt fölszakadva, hanem a matrac fölemelését segítő rugó kiakadva, amit ugyan vissza lehetett akasztani, de a matracot tartó fakeret is törött volt. Az alkalmi javító – szerelő csapatunkon csaknem kifogott a feladat. Végül úgy hidaltuk át a gondot, hogy legalább az egyik ágy használható legyen, amit én fogok használni, a másik kárára följavítottuk az enyémet. Kibontottuk a távtartóját, azzal aztán kellően megerősítettük az ágyam alját. Egészen stabil lett a végére. A rugó is olyan jól dolgozott, hogy elég volt fél kézzel, kis erővel megemelni a matracot, máris nyílt föl könnyedén, szabaddá téve az ágyneműt. Nagyon elégedett voltam a munkánk eredményével. A szekrényajtó nyikorgás nélkül, pontosan zárt, a kulcsa könnyen fordult. A székek szilárdan álltak és a fiók is megbízhatóan járt ki – be a helyén. A falra polcokat tettünk föl, az ajtóra fogast, a lógó karnist visszaerősítettük és fölcsippentettem a függönyt is. Így már egészen elfogadható volt.
Aztán amikor már magam maradtam, előpakolhattam a holmijaimat. Nem sok ruhát hoztam, de törölközőket is meg ágyneműt is pakolt be anyám, szóval a szekrény egészen jól megtelt mire kofferjaimat kiürítettem. A kartondobozban könyvek voltak, azt fölraktam a polcomra mind, aztán a fiókomba még az összes apróságot, amiket hirtelenjében nem tudtam hova elhelyezni. Amire végeztem az összes pakolással, jól elfáradtam, nem is gondoltam volna, hogy ez a semmi kis rakodás így kimerít.
Délután még azt gondoltam, hogy majd este lemegyek a zsibongóba TV – t nézni, vagy legalábbis ismerkedni másokkal, de aztán mostanra elment a kedvem. Jobb, ha megfürdöm, s lefekszem.
A folyosó végén van a közös zuhany. No, mit mondjak, az is éppen olyan leharcolt állapotban volt, mint a szobám. Némelyik csapon nem volt tekerő, rózsa egyiken se, meg a csempék leverve, a helyén ott vakoskodott a malterfolt. Mosdókagylók is siralmas állapotban, és csak az egyik fölött volt meg a tükör, másutt csak a helye. Micsoda vandálok lakhattak itt előttem?
Felnőtt emberek, egyetemisták, aztán mégis ilyen körülményeket küzdöttek ki maguknak, és így éltek, nem hoztak helyre semmit, amit tönkretettek. Igénytelenség magasfoka.
Legalább az én birodalmam már elfogadható. Fürdés után bevetettem magam az ágyamba, nem kellett altató, már szunyáltam is.

Épp az első álmom legmélyén voltam elmerülve, amikor arra riadtam föl, hogy valaki ingerülten rángatja a kilincset, a vállával nyomja az ajtót, és pár keresetlen kifejezéssel szitkozódik, hogy zárva az ajtó.
Aha, akkor eszerint mégis lesz szobatársam, gondoltam, és álomtól bedagadt szemekkel odabotorkáltam, kinyitni. Az illető olyan vehemensen taszigálta az ajtót, hogy csaknem bezuhant, amikor lenyomtam a kilincset. Meg is lepődött rajta, hogy ott állok pizsamában, szűkre szorult szemréseim közül elősandítva. Meghökkent, nézett rám egy darabig, aztán azt kérdezte:

– Na mikor végeztek már? Nem értettem a kérdést. Mármint kicsodák, és mivel?
Ugyanolyan elképedt lehetett az ábrázatom, mint neki, mert nem is válaszoltam, csak visszafordulva újra befeküdtem az ágyamba és készültem elaludni ismét.
Az ajtókeretben ott tanácstalankodott a srác. Akkor tudatosult bennem, hogy nem volt egyedül. Mintha egy szőke lány is lett volna vele, bár nem is figyeltem oda olyan nagyon. De mégis lehetett, mert hallottam, hogy beszél valakihez, vagy hozzám, vagy csak magában méltatlankodott tovább, nem is tudom, csak foszlányokban úszott a hangja, de hogy háborog, azt azért kihallottam mégis.

Aztán alighogy sikerült visszaaludnom újra, mostmár nem háborgásra, hanem haragos szentségelésre ébredtem újra. Az a fiú szitkozódott, akit beeresztettem.
Bejött és az ágyra dőlt, az meg összerogyott alatta. Persze hogy, hisz kiszedtük belőle a merevítőt.
Ott fektemben, a paplanom alatt elfogott a féktelen nevethetnék, annyira komikusnak tűnt, hogy a srác alatt összecsuklott az ágy. Nagy nevettemben nem is vettem mindjárt észre, hogy bizony tényleg nincs egyedül, hanem valami lány lehet vele, legalábbis a hangja szerint. Na akkor aztán végképp kipukkadt belőlem a kacagás. Elképzeltem, hogy nagy nehezen (vagy nem annyira nehezen) szobára csalja a nőt, aztán előszöris zárva, aztán van ott valaki más is (én) aztán meg ez az ágy.
Hát, haver, ez nem a te napod.

Még javában kuncogtam tovább, amikor a lány néhány epés duli – fuli megjegyzést tett, aztán kiviharzott az ajtón egymaga. A srác a földön ült és szitkozódott. A csajra, amiért meglépett, az ágyra is, rám is. Én meg csak ültem ott, nem is voltam álmos tovább, nagyon mókásnak tűnt a helyzet. Mármint nekem.

Amikor aztán már abba bírtam hagyni, ez a langaléta fiú keményen rám szegezte a tekintetét vádlón, keményen, hogy minden sikertelenségéért most engem okoljon. Mi az, hogy én itt alszom, s egyedül (hogyhogy egyedül? időm se volt megkérdezni), mi az, hogy én itt belaktam magam, mi az, hogy... minden baja volt, nem értettem. Azután kiderült minden.

Ez a szoba rendszerint üresen áll, nem lakik benne senki, csakis az ágyakon van nagy forgalom. Ugyanis bárki fölcsíp egy csajt, nincs gond a kéglire, csak benyitnak ide, lemegy egy gyors numera és kész.

Hiába hápogtam neki, hogy nekem ezt a szobát diszponálták, itt fogok lakni, csak csóválta a fejét. Számítsak rá – mondta – hogy nem lesz egy nyugodt éjszakám, mert nem csak erről az emeletről járnak ide a srácok, hanem úgyszólván az egész kolesz tudja, hogy ez a szoba mire van. (Na már nem kacagtam olyan jókedvűen. ) Sajnáltam hármunk egész napos munkáját, amivel följavítottuk ezt a szobát, most meg kénytelen leszek kiköltözködni mégis, mert nem lakhatok úgy, hogy éjjelente mindenféle kanos fickók az én szobámba hordják a nőiket. Ez az éjjel már itt ér, de holnapra másik hely kell. Hittem én.
Hiába mentem másikat kérni, nem volt. Már minden szobába beköltözött a lakója, arról szó se lehetett, hogy egy következő ágyat is betoljunk valahová, és az elosztást intéző gondnokságon végképp nem értették, hogy ugyan már mi kifogásom van, hisz magam lakhatok egyedül, még kényelmesebb is, mint másodmagammal. Nem akarózott megmondani az igazi okot, csak azt hajtogattam, hogy másik szobát akarok. Csak vállvonogatás volt, nem tudtak másikat adni, s úgy néztek rám, mintha sütyü lennék, hogy a jó kis kényelmes szobámból ki akarnék költözni.
Dolgom végezetlenül ballagtam vissza.
Már a folyosó közepéről láttam, hogy az ajtóm előtt állnak ketten és az egyikőjük rángatja a kilincsemet. Ezek szerint nem csak éjjel, de nappal is szobáztatni fogok? Hogy lehet így élni itt, meg tanulni, meg nyugton lenni?

Ez a srác is ingerülten rám förmedt, amiért bezártam az ajtót. Nyissak már, és tünés! – mondta.
Nem is tudtam volna kijönni a kényelmetlen helyzetből, ha a lármára elő nem kerül az az éjszakai fiú, aki – bár jól kinevettem – de mégis jóindulatúan állt mellém. Valamiképp eltanácsolta a hőzöngőt, a lánnyal együtt, aztán mi meg haditanácsot ültünk. Arról próbált meggyőzni, hogy a szoba eredeti funkcióját fönn kell tartani, a szokásjog ugye, meg az igénylők vannak többen.
Hanem ha jön valaki, két esélyem van: vagy átengedem a szobát nekik némi díjazásért, én meg azon az éjszakán az illető ágyában alhatok, vagy maradok az ágyamban, lehetőleg kussban, és becsukom a szemem meg a fülem és nem csorgatom a nyálam, hogy mi történik a másik ágyon.

Egyik variáció se elfogadható szerintem. Hogy lehet úgy élnem, hogy minden éjjel más ágyában alszom, aztán esetleg hajnalban fölráz, hogy már szabad az enyém is, és még ott érezzem a testük melegét, a szerelmeskedésük szagát, meg a gondolat is, hogy itt a lepedőn az elébb még mi volt. Na az meg, hogy én is itt, meg ők is, hogy képzeli?
Húzzak egy paravánt? egy függönyt? Nem, az kizárt.

Még futottam pár kört, hogy hová költözhetnék át, de semmi esély nem volt. Az orvosi szobába se, a folyosóra se.

Ezek után aztán szépen betipliztem hát a falba két erős horgot, kifeszítettem közötte egy erős ruhaszárítót. Vettem valami nem drága bútorszövetet és a függönnyel kettéválasztottam a szobát. A dolog fizikai része már megvolt, most már csak azt nem tudtam, hogy fogom elviselni, hogy mindenféle fiúk meg mindenféle lányok ott nyögdécselnek tőlem karnyújtásnyira én meg nem. Mert ugye ez volt az összes tiltakozásom veleje, hogy én meg nem.

Szóval, azt azért nem mondanám, hogy egészen szűz vagyok, mert már volt nekem is egy csajom, igaz ágyügy nem lett belőle, csak jó kis izgató petting a moziban, az utolsó sorban. Sajna ott se lett igazi vége, vagyis a filmnek igazi vége lett, csak nekem nem. Ott álltam a – világvevő antennámat – az égre szegezve és vége lett a filmnek, fölkapcsolták a lámpát, én meg alig bírtam fölállni, meg kimenni a sorok közül.
Volt egy másik eset is, táncoltunk egy lánnyal, és ő a jobbjával belépett a két combom közé, és úgy lambadázott velem, hogy majd kigurult a szemem, ahogy néztem a melleit a trikója alatt ringani. A törzsével táncolt ugyan, de a csípőjét mindvégig hozzám nyomta, fogta a derekamat, sőt a combomnak egészen nekinyomta az ágyékát, és úgy dörzsölte oda, hogy majd elélvezett tőle. Vagyis, ha jobban belegondolok, szerintem tényleg elment. Éreztem a combommal, ahogy dörzsölte, egyre erősebben meg mégjobban, aztán meg már kevésbé,... mielőtt hátralépett volna. Azután meg úgy megcsókolt, hogy közben dorombolt is.
Igen, úgy lehet, hogy elment, csak akkor nem tudatosult bennem, csak a magam feszülésére figyeltem. Csak azt vettem észre, hogy az én szolgálatkészségem teljes mivoltában ott magát. Még zavarban is voltam, hogy meglátja, vagy megérzi, azt hittem, ciki. Most utólag meg visszagondolva rájövök, hogy ő meg mit művelt a combommal.
Igazi ágyba – bújásom még nem volt, de azért már nem számítom teljesen szűznek magam, ezek miatt az erotikus kis kalandjaim miatt.
Meg aztán amiket képzelegni szoktam, az is fölér majdnem egy valódival. Na nem egészen, de közelíti.

Úgy telt el a hét, hogy hol ez, hol az kérte el a kulcsomat, én meg már láttam a város minden mozijában minden filmet. Sajna a könyvtár 8 – kor becsuk, egyszer csak haza kell, menjek. Azt gondoltam mégis, ha így meg tudunk osztozni, esetleg működhet a szoba, mégis.

Volt egy széphajú lány a csoportban. Folyton oda kellett rá nézni. Olykor beletúrt a hajába, rendezgette, átdobta a válla fölött. Aztán, mint egy függöny előrehullt, és ő újra hátradobta. Olyankor megfeszült a nyaka. Nem is vettem le a szemem róla, tetszett a haja. Meg a szeme, meg a szája, meg a melle, meg a feneke. Na szóval, úgy ahogy volt, egy gyönyörűség volt ránézni is.
Kedden nem jött. Csak fészkelődtem, hogy máshol ül-e az előadóban, de nem volt sehol. Egészen elkeserítette a napomat. Azután szerdán odajött egyenesen hozzám, hogy az előző előadásról a jegyzeteimet, meg a mérés eredményeit hozzam már be holnap, megnézné, neki hiányzik. Mosolygott, és hátradobta a haját.
– Odaadhatom máris, készségeskedtem, csak jöjjön föl velem a 620 – asba.

Azt hittem lezavar egy nagy fülest, úgy nézett rám, mint aki megöltem a kismacskáját. Úgy fordított hátat, csak úgy röpült utána a haja. Otthagyott faképnél és én percekig nem értettem, mit rontottam el??? Idejön, megszólít, mosolyog rám, én is rá, ugyan kicsit remeg a térdem. Aztán ajánlom a jegyzetet, ő meg dühös. Sőt nagyon!!!
Akkor tudatosult a szobám száma.
Ezek szerint köztudott, hogy egy kuplerájban lakom. Vagy ha az nem, akkor ő azt hitte, hogy épp oda csalom cserébe a jegyzetekért.
Egészen elkeserített a félreértés, kimagyarázni se lehet, szóba se áll velem, meg mit is mondhatnék. Hazabandukoltam lógó orral. Tanulni kellett volna, de olyan rossz kedvem volt, hogy minden kötelességérzetet félresöpörve inkább végigdőltem az ágyamon, úgy ruhástul, csak a cipőt rúgtam le. Nem kapcsoltam lámpát se, csak egy kicsit akartam heverni, a helyzetemen keseregni. Mégis belesüppedtem az álomba.
Egészen mély alvás lehetett, mert egyáltalán nem vettem észre, hogy nyílt az ajtó, s bárki is bejött volna a szobámba.
Álmomban úgy láttam, hogy rám mosolyog az a lány, hátradobja a haját és közelebb lép, egészen közel, és az arcomba suttog valamit. Vagy nem is suttog, csak rám lehel. Meleg lélegzetét éreztem az orrommal, meg a számmal. Vagy nem is a lélegzete ilyen meleg, hanem maga az ajka az. Közellépett és megcsókolt. Én meg szenvedélyesen viszonoztam. Nagyon jó volt vele csókolózni, éreztem a mellkasommal, ahogy a keble emelkedik – süllyed, miközben csókolózunk. Simogattam a hátát végig, a szép haját, meg azt a hetyke kis fenekét is, és ő meg hagyta. Ölelte a vállaimat, teljesen hozzám simult, a hasa is, a combja is, és csak csókolt. Valahogyan összeolvadt az álom azzal a másik lánnyal, akivel táncoltam. S így a csókolózás közben már éreztem is a combommal, hogy hozzádörzsöli magát. Csókoltam tovább, stabilan tartva a combomat, hogy ő jól odanyomhassa az ágyékát hozzá. Persze egyre jobban ziháltam magam is, ahogy hallottam az ő kapkodó lélegzetvételét. A szám nem szakadt el az övétől, de a kezem arra tapogatózott a combom mentén.
Bizony üres a környék, nincs ott semmiféle lány, semmiféle vágyakozó test, aki az én ujjaimra vágyna. Vágyakozó itt vagyok egymagamban. De olyan erősen vágyakozom, hogy lihegve, maximális merevedéssel reszketek az ágyon.

Amikor aztán annyira tudatomra ébredek, hogy a fülem is fölébred egészen, azonnal meghallom, hogy nem vagyok egyedül.
Pedig mindenáron el akartam kerülni azt, hogy a jelenlétemben menjen a szex. Mármint hogy másnak, és nem nekem.
Hiányérzetemben úgy összeszorult a szívem, lélegzetet venni se volt jó. Bánatomban, magányomban óvatosan simogatni kezdtem ágaskodó kis katonámat. Finom volt, jólesett, nem mondom, de azért egy igazi, meleg, selymes, puha... még a végére se értem az ábrándjaim fölsorolásának, amikor hallottam, hogy a kárpit másik oldalán mély férfias hörgéssel elélvez valaki. Méghozzá olyan helyen, ahol magam is de szívesen lennék. Még hallottam erős zihálását, amikor elég élesen kivehető volt a türelmetlen női hang, aki folytatásra biztatta volna a társát, de az csak szuszogott.
Hallottam is, hogy azt dörmögi, hogy vége, nem megy tovább.

Bezzeg velem, hogy menne, hú, nagyonis menne.
Nem is értem, hogy hogyan is történtek az események tovább, biztos, hogy nem az akaratom vezérelt. Csak mint egy felhúzott robot, kipenderültem az ágyból, egy karnyújtásnyira volt a kárpit. Ellebbent előlem. Ott feküdt egy lány, felhúzott széttárt combbal, az egyik ujjával szaporán cirógatta a lába között.

Csukva volt a szeme, csak arra figyelt, amit magának csinált. Egy pillanat alatt odatérdepeltem, és a teljes készültségben álló dákót tövig szalajtottam. Pont ilyen helyre vágytam. Meleg és selymes, jó lucskos.
Ha meglepődött is, nem nyitotta ki a szemét. Magához ölelt, és átadta magát a ritmusnak. Szenzációs helyre kerültem. Annyira tetszett a dolog, hogy nincs is arra szó.
Jó – jó, eddig is volt részem ebben – abban, egy kis petting, egy kis önkiszolgálás, na de ami itt fogadott, messze túlszárnyalta minden elragadtatott elképzelésemet.

Nem is olyan rossz ez a szoba, én meg hogy küzdöttem ellene.

Nem megyek ezentúl moziba, maradok itthon, esetleg besegítek itt – ott, ahol fogyóban a kapacitás.