Havanna lakótelep: Zsuzsa

Augusztus, kora délelott. Elgondolkodva poroszkáltam lefelé a lépcson, Tamáséktól jövet. Az utóbbi idoben elég sokat lógtam náluk. Az elso emelet fordulójában futottam össze Zsuzsával. Csak annyit tudtam róla, hogy ebben a házban lakik, nyolcadikba jár, és van egy húga. Oszintén szólva egyáltalán nem is érdekelt. Eddigi maximális kontaktusunk a biccentésben merült ki. Nem volt feltunoen szép lány, sot egyáltalán nem volt szép. Hosszú, seszínu haja volt, középen mértani pontossággal elválasztva, barna boci szemei, és eroteljes vonalú orra, ami egy fiúnak még jól is állhatott volna. Az öltözködésével, ha lehet, még csak rontott a helyzeten. Olyan szandált viselt, amilyet óvodás korom óta nem láttam, fölötte egy fiús szabású farmert, fehér pólót, és egy formáját vesztett, csupa zseb tengerészgyalogos stílusú mellényt. Szóval nem az a noies jelenség volt, akibol áradt volna bármiféle erotikus kisugárzás. Annak ellenére, hogy a pólóját valami gyanúsan távolra tartotta tole. Egyszer még Tamás hívta fel rá a figyelmemet:
– Nézd már a Zsuzsát, micsoda csöcsei vannak! Hogy mellbe lehetne toszni. Pedig még csak 13 éves!
Szóval ez volt minden információm a lányról, a nevét is csak ekkor tudtam meg. A továbbiakban nem is foglalkoztam vele, egy magamfajta 16 éves vagány fickónak elég snassz lenne egy elemista foglalkoznia. A közvélemény ebben a korban még többet számít, mint a saját ízlés. Ezért is lepodtem meg a kelleténél jobban, amikor a lépcsofordulóban rám köszönt.
– Hello Zsolti! Már az furcsa volt, hogy tudta a nevemet.
– Hello...
Egy pillanatra megálltam, nem tudtam mondjak-e valamit, vagy csendben poroszkáljak tovább.
– Megint Tamáséknál voltál?
Ilyenkor szokták a filmekben azt mondani: 'Bumm! Túl sokat tudott! ' És micsoda szöveg az, hogy 'megint'?
– Aha... – válaszoltam éles elméjuen
– Figyelj – vette fel Zzuzsa a beszélgetés fonalát. – Én tudom, hogy miért jársz oda. Tudom, hogy mit szoktatok csinálni a Tamással. Csak az tudja elképzelni, hogy ebben a pillanatban mit éreztem, akit
döftek már jégcsappal hasba.
– Komolyan? – kérdeztem faarccal, bár kissé túl hangosan, mivel a szívdobogásomtól nem hallottam a saját hangomat. – És mit csinálunk?
– Ne akard, hogy kimondjam. Katika mesélte a húgomnak az oviban.
Marha nagy szerencsétek van, hogy felnottnek még nem mondta el. Szerintem ez szemét dolog. Hagyjátok békén azt a kislányt. Ne ilyen undorító dolgokra.