Carmen, a házmesterné

Carmen egy előkelő párizsi lakóház házmesternéje: most éppen a negyedik emeleti új lakót várja. Fehér blúzt húz, hozzá szűk miniszoknyát, s vállára sálat terít. Tudja, hogy éjjeliőr férje csak hajnalban tér haza. Így van ideje, hogy az egész ház nevében köszöntse az új lakót, akiről csak annyit tud, hogy ügyvéd.
Nem tudja miért, de az ügyvédek előtt mindig zavarban van.
A lakót várva bekapcsolja a tévét. Éppen egy háborús filmet adnak. Pontosan 19 órakor bekopognak az ajtón. Ajtót nyit s belép az új lakó. Nem éppen olyan, mint amilyennek elképzelte, alacsony, keskeny vállú, arcából hosszú orr ugrik előre. Biztos léptekkel jön be, a karosszékbe teszi aktatáskáját és a katonazenére ő is katonai hangon szólal meg.
– Önnél van a lakáskulcs, asszonyom? – kérdi határozott hangon.
– Tessék... – motyogja Carmen, s átadja a kulcscsomót.
A férfi előrelép és elveszi a kulcsot.
– Hm – mondja, és laposan szemügyreveszi. – Hogy hívnak? Igazán sajnálom, hogy ezredem nem foglalta el Spanyolországot.
– Carmen, uram. Ön tényleg katonáskodott?
– Szóval ez nem látszik meg? – sértődik meg a nyeszlett férfi. – Nem látod lelki szemeiddel a csillagokat a vállamon?
Hozzálép és megsimogatja. Hosszú orra bekandikál az asszony blúzába. Nézi az átlátszó blúz alatt a szabadon ringó melleket. Még a mellbimbók is kivehetők.
– Carmen, – mondja visszafojtott szenvedéllyel – azt hiszem jól megértjük majd egymást.
– Ebben nem kételkedem, uram. Ha óhajtja, olykor ki is takaríthatok.
– Úgy van. Takarítani fogsz nálam. Máris sok mindent megtehetnél – mondja és a nadrágjára mutat. – Nézd, ezt a sávot kellene levasalni a nadrágomon – ravaszkodik, és a fiatalasszony kezét kidudorodó farkára teszi.
Carmen meglepetésében felszisszen. Sohasem találkozott ekkora férfiszerszámmal. A férjéé, aki 185 centiméteres magasságával valóságos atléta, igazi játékszer ahhoz képest, ami itt ebben a nadrágban feszül.