A Császár kertje 17. fejezet

A Császárné várta minden este haza a császárt, az pedig ajándékokkal árasztotta el. Szinte minden nap küldött neki valamit. Apró madarat kalitkában, mely estefelé oly gyönyörűen énekelt, hogy Jü Sziangh – Liun szíve belefájdult.

Aztán kapott három hosszúszőrű, fehér cicát, melyek olyanok voltak, mint a puha hó, csak melegek. Likőrös üvegcsét, melyben az ital zöldszínű volt, mint a smaragd és édes, mint a méz. Illatszereket, melyek előre hozták a nyár illatait.

A császárné pedig hosszú leveleket írt cserében kedvesének, melyet a kipihent küldönccel küldött vissza.

Jü Sziangh – Liunt megszállta valami végtelen nyugalom. A a szíve alatt napról napra élénkebb volt. Érezte, ahogyan növekszik, és már alig várta, hogy világra hozhassa.

Egy nap aztán ismét küldönc érkezett. Levelet hozott, hogy a császár pár napon belül hazaérkezik. A császárné izgatott lett. Takarítottak, előkészítették a legszebb étkészleteket, állandóan melegen tartották a fürdő vizét.

Aztán eljött a nap, amikor Jü Sziangh – Liun és Vu Ven – Sziung ajka ismét forró csókban egyesülhetett.

– Annyira hiányoztál – súgta férje fülébe az asszony, hogy a szolgák ne láthassák hevülését. A rövid üdvözlő szertartás után visszavonult a császári pár a fürdőbe. Vu Ven – Sziung belemártózott a vízbe, és élvezte az asszonya mozdulatait, ahogyan lemosta róla az út porát. A fürdőház levegőjét jázmin és kamilla illata töltötte be. Mikor megitták a forró édes teát, a császár kiszállt a medencéből, és a sarokban lévő táskájához lépett. Egy bőrbe kötött könyvet nyújtott át kedvesének.

Jü Sziangh – Liun szerette a könyveket. Kinyitotta. Kalendárium volt benne.

– Milyen szép munka! – lelkendezett az asszony.

– A való horoszkópok, meg tanácsok vannak benne. A Déli – tartományok könyvkötője neked készítette külön.

– Köszönöm – rebegte a császárné. Elgondolkodva nézte a színes kézzel festett ábrákat. A császár addig leült a masszírozó ágy szélére, és csendesen várt. A teavíz sisteregve forrt fel. Az asszony letette a könyvet és levette a forralót, majd elkészítette az újabb adag teát, és odavitte a császárnak, ám az letette a csészét az ágy mellé.

– Feküdj le kedvesem! – mondta az asszony, pedig elnyújtózott az ágyon. A császár gyöngéden átölelte, és forrón csókolózni kezdtek. Aztán az asszony kibontakozott az ölelésből.

– Nem szabad. Az orvos megtiltotta.

– Nem is úgy akarom – mondta a császár, és végigsimított az asszony testén. Az pedig becsukta a szemét. A császár éppen csak hozzáérve végig simított az asszony orrán, száján, majd az álla vonalát követve a nyakát. Melleinél elidőzött. Két tenyerébe fogta a két halmot, és hol az egyik, hol a másik meredező rügyecskét ingerelte a nyelvével. Aztán jobb keze lassan a domborodó has alatti szeméremdombra simult. Ujjai lassan, óvatosan keresték a már nedves bejáratot. Jü Sziangh – Liun felnyögött, amikor gyöngyöcskéjéhez értek a finom ujjak. A férfi pedig mindent megtett, hogy kedvesét a csúcsra repítse. Egy úját a nedvedző barlangba merítette, és egyre gyorsabban dörzsölte kedvese kemény csiklóját. Az asszony lihegve élvezett el. Vu Ven – Sziung szerelmes szemekkel nézte a gyönyörből visszatérő kedvesét. Az asszony pedig kedvese merev rúdjáért nyúlt, és először csak kézzel ingerelte, majd felült, és a szájába vette a lüktető, kemény férfitagot. Elnyelte, és közben lágyan simogatta a megtelt heréket. A császárnak nem sok kellett, és magját hitvese szájába lövellte. A császárné felállt, miután már lélegzete visszatért, és nézegetni kezdte a könyvet. Bölcsességek, és fontos dolgok voltak benne. Bőrkötésén, az asszony és a férfi jele, a házban arany festékkel festve. A császár megcsókolta meztelen asszonya hátát, és izgatottan súgta a fülébe:

– Tartozol az e havi mesével.

– Nemsoká – mosolygott rá vissza Jü Sziangh – Liun. Azzal magára terítette a köntösét, és bekucorodott az ágy végébe. A császár az ölébe hajtotta a fejét, és tág szemekkel figyelte a mesét.

Tizenhetedik mese:

A télről és a tavaszról

"Ha a tél a tavaszt utoléri, meghalnak a cseresznyefa virágai. "

Kung Huang Ti minden évben felment a hegyre a papírmerítőkhöz, és kiválasztotta a legszebb, legvékonyabb papírbálát és hazaszállíttatta. Kivágta méretre, és nekiáll megszerkeszteni az évi császári kalendáriumot. Gyorsan dolgozott, a keze alatt hamar kialakultak a fabetűs lenyomatok. Bekente a betűket festékkel, aztán rányomta az ívpapírokat. Mikor megszáradtak, gondosan félbehajtotta őket. Mikor készen volt az összes lap, középen ragasztotta, és két napig préselte az így nyert könyvet. Ő már a pillangó módszert használta, ám a nyomtatott oldalak háta, üresen maradt. Ez nem tetszett Kungnak, így ide gyönyörű ábrákat festett, aztán az egész könyvet befedte gyönyörű, puha marhabőrrel. Az első és a utolsó lapra kézzel írt bölcsességeket, és jókívánságokat írt. Mikor megszáradt az egész, becsomagolta, és futárral elküldte a császári udvarba, felülbírálatra. Egy hét múlva jött meg a válasz. Két, a vágyódásról szóló verset nem engedélyezték, viszont a Császár által írt két verset rakatták a helyükre. A könyvkötő szomorú volt, mert a két verset ő írta. Már nem volt fiatal, és ezek a versek életének arról a korszakáról szóltak, amikor még katona volt és a Nagy fal mellett tett szolgálatot, és nagyon vágyott vissza a kedveséhez. Elolvasta még egyszer az Isteni Császár két versét, és úgy érezte, hogy az ő versei sokkal jobbak voltak. De, mit tehetett, betette a császár két versét a sajátja helyébe, és nekiállt kinyomtatni a kalendáriumokat a népnek.

A császári udvarban eközben az egyik udvarhölgy, Tang Cuj – Hua kezébe került a könyv. Kinyitotta, és megragadták a gyönyörű képek. Aztán ahogy lapozgatott benne, elolvasta Kung Huang Ti egyik versét:

Az őrhelyen ülök, és nagyon fázom,

A sötétben karcsú testedet látom.

Viharok dúlnak a határvidéken,

Otthon virágok nyílnak a cseresznyésben.

Látom, ahogy húgom a patakra megy,

A , ahogy játszanak,

Vagy rengő kosárban édesen alszanak.

Itt, itt minden szörnyű nap meghalnak.

Nem tudom, nem tudhatom, hogy élek-e még,

Mikor csendes, és nyugodt lesz-e zordon vidék,

Akkor majd hazatérek hozzád kedvesem,

És beteljesülhet köztünk a szerelem.

Az udvarhölgy csak állt és nézte a verset, és sajgott belé a szíve. Aztán megkereste a másikat is, tudta, hogy két verset vett ki a Császár a saját versei miatt. Azt is elolvasta:

A rizsföldek suttogásába vesztünk,

Mikor megszületett a mi szerelmünk.

Belehaltunk az elválásba kicsit,

S most élő halottként ülök itt.

A rizsföldek erjedt gyümölcsét iszom,

Emlékszem a két melled milyen finom.

Belehalok a hiányodba most itt,

Nem találsz olyat, aki miattam sírt.

A rizsföldek zsíros agyaga fed el,

Nem üldözlek többé a szerelmemmel.

Belehaltam, mint sebébe a katona,

Hogy többé nem láthatlak én már soha.

A lány magához vette a könyvet, és éjszakáról éjszakára arról a fiatalemberről álmodott, aki ezeket a verseket írta. A Császárné megírta az újabb borzalmas ódáit, és keresett valakit, aki elviszi a könyvkötőhöz. Tang Cuj – Hua vállalta a feladatot. Meg akarta tudni a könyvkötőtől, hogy nem tudja-e, ki írta a verseket. Teljes pompával érkezett meg a könyvkötő házához. Az a legnagyobb szobájába vezette, és teával . A gyönyörű, és fiatal lány szeme megnézte a férfit, és tudta ki írta a verseket. Arcán ott látszott a nélkülözés, a kedves nélkül élés hosszú évei. Miután testüket, és lelküket átjárta a meleg, Tang Cuj – Hua kiküldte a szolgákat. Kung Huang Ti nem értette a dolgot, de arra gondolt, hogy valami titkos dologgal bízta meg a Császár.

Leültek ismét az alacsony kis asztalka elé. A lány teát töltött, aztán táskájából előhúzta a könyvet, és az asztalra tette.

– Csodálatosak a verseid – mondta, és fekete szemével szerelmesen nézett az őszülő férfi arcába.

– Köszönöm kisasszony mondta az, és nem bírt a lány szemébe nézni. Zavarba hozta annak nyíltsága.

– Mi lett a lánnyal? Boldogok voltatok? – kérdezte a lány, és állát a két tenyerébe fogva figyelt a férfire.

– Nem, nem lettünk boldogok. Amikor a tatár hordák délen betörtek az országba, megölték a kedvesemet. Hiába őriztem a határvidéket – a férfi szeme megtelt könnyel, de nem szégyellte a lány előtt. Úgy érezte, hogy újra megérintette a szívét a tavasz.

– Nagyon zord vidék az ott, a határvidéken? – törte meg a csendet a lány csilingelő hangja.

– Nem, csak hamar jön a tél, és sokáig tart. A táj gyönyörű a Nagyfalról nézve.

– Hol tanulta meg a könyvkötészetet?

– Az apámnak is ez volt a mestersége, ebben nőttem fel.

A lány pedig még ezer kérdést tett fel, ő pedig boldogan válaszolt rá. Lassan leszállt az est. A lány már nem indulhatott vissza a fővárosba, így Kung Huang Ti ott marasztalta a szolgáival együtt.

Befűttetett a fürdőhátba, vacsorát készíttetett és még valahonnan egy zenészt is kerített. A lány örült a kényeztetésnek. Szerelme nőttön-nőtt, és az sem zavarta, hogy a férfi sokkal idősebb volt, mint amilyennek gondolta. Vacsora után hosszan beszélgettek, aztán a leány elment fürdeni. Kung Huang Ti egy darabig csak ült az asztalnál, aztán a fürdőházhoz sétált, és belesett az ablakon. A lány épp a medencéből sétált ki. Testére tekerte a törölközőt. Ahogy lépdelt, ruganyos combjairól le, lecsúszott a puha vászon és kivillant kékesfekete szőrzete. Lassan törölgette karcsú bokáját. A férfiban rég nem érzett vágyak gyúltak, belépett a fürdőházba, a lányhoz lépett és szenvedélyesen megcsókolta.

Tang Cuj – Hua családja beleegyezett a menyegzőbe. A férfinek előkelő állása, és számottevő vagyona volt. Az ifjú asszony pedig beköltözött férje házába. Életük csendben folyt. Szerették egymást, ám az asszony hamar rájött, hogy nem erre vágyott. Két év múlva megszülte egyetlen . Hamarosan elsorvadt üde szépsége. És esténként még mindig arról a fiatalemberről álmodozott, aki réges – régen a Nagyfal mellett teljesített szolgálatot.

"Ha a tél a tavaszt utoléri, meghalnak a cseresznyefa virágai. "