Balatoni nyár 1. rész

A következő történet nem sokkal a rendszerváltás után egy Balaton parti nyári táborban történt.
Édesapám munkája révén, s saját érdeklődési körömnek megfelelően évről-évre részt vettem szociálisan és/ vagy testi-szellemi fogyatékos gyerekek . Korábban csak gyerekcsoportokat vezettem, de abban az évben, mivel nemsokára betöltöm a tizennyolcat, már ifjúsági csoportot is rám bíztak. Mivel ezekkel az emberekkel nagyobb odafigyeléssel kell bánni, s gyakran sokkal érzékenyebbek az átlagnál, főleg kamasz – és fiatal felnőtt korukban a tábor előtt komoly felkészítő tanfolyamon kellett részt vennem. Sok szabályt és módszert tanultam, amiknek azóta is, a mindennapi életemben nagy hasznát veszem, független attól, hogy akkori terveimmel ellentétben nem szociális munkásként dolgozom.

Rövidre fogva, volt egy szabály, amelynek az volt a lényege, hogy "házi nyúlra nem lövünk" alapon, a fiúk mindenféle, barátinál intenzívebb közeledését el kell hárítani. Leginkább azért, hogy ők ne sérüljenek lelkileg, mert hajlamosak egy kedves lány kedves és figyelmes viselkedését félreérteni.
No ja – gondoltam – de nem jönnék össze egy fogyival! Ez undokul hangzik, de ismerjük el, igaz. Egy dolog ilyen emberekkel együtt lenni, s nem rossz dolog, mert nagyon sokat lehet tőlük tanulni! De más dolog társként velük élni...
A tábor olyan volt, mint a legtöbb nyári tábor, Zánkán, Szelidi Sós-tón, vagy a cserkésztáborok. Délelőtt általában valami közös program, sport, kézműves foglalkozás, ilyesmi, délután strand, este társas est, mozi stb.

S hát múltak a napok, élveztem nagyon a nyarat. Habár volt rajtam némi felelősség, a felnőttekkel ellentétben inkább éreztem nyaralásnak, mint munkának azt a két hetet. Szép lassan megismertem a közel száz embert, beszélgettem, játszottam, mókáztam velük, ping-pongoztunk, röplabdáztunk... Habár nem tartozom a címlap-lányok közé, akkoriban ráadásul még volt néhány fölös kilóm is, szerettek a fiatalok velem lenni. S ez nagyon jól esett. Néha tényleg el kellett hárítani néhány fiú közeledését, de mindig sikerült, kedvesen, viccesen, finoman elütni a dolgot.

Volt ott azonban két idősebb srác is, olyan 20 körül. Fura volt, hogy idősebbek nálam pár évvel, s mégis felnőttebbnek számítok náluk.