A betörő

Még pár lépés és már befordulok a házunk elé. – zakatolt afejében a biztatás, miközben minden erejét latba vetve rohant végig a lámpaoszlopokkal gyéren teletűzdelt sötét parkon átvivő gyalogúton. Azt érezte: követik, de nem mert megállni, hogy megbizonyosodjon róla, valóban így van-e. Hátranézésről szó sem lehetett, mivel azonnal orra bukott volna a lábainak gyors kapkodása közben. Tehát maradt a biztonságot jelentő futás, és ha valaki ismerte volna az ő történetét, akkor ezen egy cseppet sem csodálkozna.
Végre maga mögött hagyta a bokrok és fák közti utat, és egy éles jobbkanyarral befordult a nagy park melletti épület elé, amiben a lakása volt. Kiizzadva és lihegve állt meg a kapu előtt és benyúlt a farmernadrágja zsebébe, ahová a kapukulcsot még a délutáni indulásakor betette. Nagy húzta elő a kulcscsomót, remegő ujjai alig találtak rá a zárba illőre, végül nagy sóhajtással nyugtázta a zár elfordulását, és a kapu kinyílását. A következő percben mint aki nem tud parancsolni lábainak, azok újra nekilendültek, és kettesével szedték a lép csőfokokat egészen a második emeletig. Ott volt a menedéket jelentő bejárati ajtó. Csak most jött el az a pillanat, amikor megengedte magának, hogy nagyokat lélegezve lassan megnyu godjon, és valamivel ráérőssebben illessze be lakása bejárati ajtajának biztonsági zárába a következő kulcsot.
Végre magára csaphatta lakása ajtaját! Nem lesz ez így jó! – csóválta fejét, még mindig lihegve a hosszúra sikerült sprinttől. Ha még edzésben lenne! – bár ha ezt többször meg kell ismételnie, akkor hamarosan élsportoló is lehet belőle. Valahogy nem vonzotta ez a perspektíva. De egyszerűen nem tehetett mást. Amint belépett a magas fák, alacsony bokrok szegélyezte sötét gyalogútra, azonnal rátört a rettegés, meg az ezzel együtt járó késztetés, hogy azonnali lélekszakadt futásba kezdjen. Valamilyen megmagyarázhatatlan dacból nem választott másik hazavezető utat, pedig megtehette volna. Ha megkerülné az egész épületcsoportot, akkor kijutna a jól megvilágított útra, és onnan balra fordulva ugyanott, a lépcsőháza kapujánál kötne ki. Mégis inkább futott, inkább megküzdött a rátörő fagyos rettegéssel. Minden alkalommal úgy indult el otthonról, hogy megfogadta: ma azért sem fog rettegni, de ha majd félne is, futni azt azért mégsem fog.