Kedvesem munkahelyén

az asztalomnál, a halaszthatatlan teendőimen túl, a halaszthatókon innen.
Innen nem mozdulok. Munkaügyben legalábbis. Nézem a telefont. Nemrégen tettem le.
Fülemben még viszhangzik a kedves hangja, incselkedő nevetése, sóhajtásai.
Az agyam függetlenítette magát, és képfoszlányok jelentek, meg a legutóbbi együttlétünkről. Igazi ".. Fűszerszámozott teátrum.. " illatokkal, ízekkel, érzésekkel, színekkel, formákkal.
A haja a bőre illata, a valamennyi ajka csókjának íze, örömtől suttogó hangja, melle, combjai formája, a sima és borostás felületek különböző érzete, mind – mind előjön. Lassan elkábulok, de csak pillanatokra hiszen nincs itt mellettem, s az érzéseim kaján vigyorral elillannak.
Kábán ülök egy darabig aztán elhatározom magam.
Becsapom a fiókot, kikapcsolom a gépet, táskám kézbekapom, és kiviharzom a szobából. A várost át kell utaznom, és még pontosan azt sem tudom, hogy hova, de nem érdekel.
Végül kis szerencsével megtalálom a céget ahol dolgozik, és mivel jókora idő telt el az indulásom óta a műszakot befejező dolgozók utolsó mohikánjai jönnek szembe velem. Sebaj, ő sokáig szokott dolgozni. Idefelé jó kis történetet találtam ki a portásnak, és bár izgulok kissé az előadás sikerül. Beenged, sőt útbaigazít.
Normális körülmények közt nehezen találnám meg a szobát ahol dolgozik, de most vezet valami a valós érzékeimen felül.
Végre megvan! Bekukucskálok az ajtón, csak egy fehér köpenyes alak van a teremnyi szobában, nekem háttal.