Rendhagyó ébredés

Sándort az ébresztőóra csörömpölése rázta fel nyugtalan, nyomasztó álmából. Kinyitotta a szemét, és a hálószoba üres mennyezetét látta maga előtt, melyre az álom utóhatása rajzolt néhány elmosódott látomást. Szíve hevesen vert. Emlékezett, valami felismerhetetlen, puhatestű rém kergette végig az éjszakán önmagukba torkolló folyosókon, fenék nélküli vermeken keresztül. Minden érzéke megnyílt a szörnyűség előtt: hallotta a rém közeledő, nyálkás – csúszós hangjait, érezte ostoba dühét. Teljesen kifulladt a menekülésben, érezte, semmi reménye nem maradt, így megperdült, és szembenézzen üldözőjével, mire...
Mire felébredt.

Lassacskán tudatosult benne, hogy még mindig csörömpöl az átkozott vekker. Gyorsan elhallgattatta, és a mellette alvó feleségére, Vivienre pillantott. Gyönyörűnek találta. Gyengéden végsimított haján, s közben megcsodálta szendergő, nyugodt arcát. A férfi maga is csodálkozott, rémséges álma ellenére figyelmét milyen gyorsan képes visszaterelni az evilági dolgokra.

Húsz éve, 17 évesen vette el ezt a karcsú, hosszúlábú, gesztenyebarna tüneményt, s egy percig sem bánta meg. Boldog, szilárd házasság volt az övék, és sikerült felnevelniük egy nagyszerű kislányt. Sándor nagyon büszke volt a lányára: úgy érezte, vele sosem fog szégyent vallani.
Most azonban csak a felesége járt az eszében. Aminek eredménye egy egészen impozáns, a kapuzárás előtti pánik felé tántorgó férfihoz mérten bámulatos keménységű erekció lett.
Vivien nyújtózkodott.
– Jó reggelt, drágám – suttogta Sándor, és homlokon csókolta az asszonyt. – Hasadra süt a nap.

Vivien a hátára fordult, kinyitotta nyugodt, szürke szemeit, és a férjére mosolygott.
– Mennyi az idő?
– Mindjárt hat óra.
– Korán van még – Vivien azonnal felismerte Sándor szemében a vágyat, egy olyan asszony rutinjával, aki már közel húsz osztja meg ágyát ugyanazzal a férfivel.

Többnyire ugyanazzal a férfivel, gondolta Vivien, picit szégyenkezve. Sanyi nem tud időnkénti botlásairól, nem is kell, hogy tudjon, de azért egyszer majd bevall neki mindent. Mondjuk, nyolcvanéves korában, ha akkor is élnek még.
Most azonban férje kötötte le a figyelmét. Karcsú kézfeje a férfi pizsamaalsójába siklott.
– Sietsz valahová? – kérdezte pajzánul az asszony, titokzatos, érzéki félmosollyal szája sarkában. Keze rákulcsolódott a forró keménységre.
– Nem – felelte a férfi, és félresimított egy rakoncátlan tincset felesége arcából. – Egyáltalán sehová.