A párnás ajtó

A címben szereplő párnás ajtó nem az eredeti rendeltetésének megfelelő használatáért kapta e sorok címét.
A történetem a 70-es évek elején játszódik egy csendes vidéki kisvárosban. Tősgyökeres pestiként egy hosszan tartó, elhúzódó betegség után, a vizsgaidőszak gyötrelmein túl, kötelező nyári gyakorlatra kerültem K-ra. Családi segítség is volt a dologban, mivel anyai nagynéném férje, az ottani Hivatal vezetője volt.
Nagynéném pedig feltette magába, hogy a vézna (a 185 cm-es magasságommal alig nyomtam 60 kilót) gyerekből férfit farag. Hozzá is látott, a hivatali munka előtt és után ház körüli munkára fogott és etetett és etetett. A jó vidéki koszt meg is tette a hatását, hamarosan a fehérje túltengés biztos jelét éreztem, a lábam között.

A hivatali munka borzasztóak unalmas volt. Nyár, szabadságolási időszak, tettek az egyik osztályról a másikra, hogy beletanuljak. Úgy láttam mindig ahhoz az íróasztalhoz ültettek ahol a kolléga szabadságra ment. Az abc-t már oda vissza fújtam, mivel mindenütt az iratokat kellett sorba rendeznem. Ennek ellenére az iktatóban éreztem a legjobban magamat. Persze, ezt az érzést nem az iktatás titkainak kifürkészése okozta, hanem Orsika. Az iktató üdvöskéje volt Orsika, akit a hivatali hímek, valami – először számomra érthetetlen – különös hangsúllyal emlegették, és olyankor furcsán elborult a tekintetük. Különös nő volt, elsőre benyomásra nem volt túl szép. Inkább alacsony, olyan, mindenütt kerek, nagy mellekkel – az a típus aki az első szülés után, széle-hossza egy – valamint mókuskára emlékeztető előre álló szemfogakkal, barna szemekkel, világos haja félhosszúra vágva. De alig tartózkodtunk egy órát egy helyen és máris úgy éreztem, ez a nő nagyon boldoggá tudna tenni. Közvetlen modora, és az alig pár év korkülönbség okán hamar jó, majd pajtási viszonyba kerültünk. Ő már férjes asszony volt akkor, a helyi főember fiát fogta meg, aki sem fizikailag sem szellemileg nem állt a sor elején, de apuka pénze és hatalma sok mindent pótolt. Ezt Orsika mesélte el a harmadik napon egy őszinteségi rohamában. Addig beszélgettünk, míg sikamlósabb talajra nem tévedtünk és faggatni nem kezdett engem is:
– Voltár-e már nővel kisfiú?
Egy pillanat alatt villant át az agyamon a válaszok özöne, és azok következményei. Bánatos, inkább bűnbánó arcot vágtam, és az akkor legjobbnak látszó szöveget sütöttem el: