A szomszéd kissrác

Ezredszer is elátkoztam magamban azt a pillanatot, amikor Anya elvállalta, hogy ennek a mostanra csaknem a fejünkre omló háznak a gondnoka lesz. Az csak hagyján, hogy hétvégén nyolc órakor kivert az ágyból, ezt az elmúlt évek alatt lassan megszoktam, de hogy ezt most én is megtegyem egy másik családdal, hát nem fűlött hozzá a fogam. Megadóan baktattam felfelé a lépcsőn, és igyekeztem a lehető legfinomabban megnyomni a csengőt, amikor felértem a harmadik emeletre, bár tudtam, hogy ez mit sem fog változtatni annak hangerején.

Kisvártatva csoszogó léptek zaját hallottam, kettőt fordult a kulcs a zárban, aztán kinyílt az ajtó, és megláttam egy álmos, kócos fejet. Mégsem ez volt az, ami ebben a pillanatban arra a helyre szegezett, ahol álltam. Lányokra gyakran mondanak olyat, hogy észrevétlenül, a szemünk előtt virágzik ki a szépségük, és igen hasonló esetről volt itt is szó, bár egy pici, de lényegi különbség azért adódott. Nekem sem tűnt fel az elmúlt pár évben, hogy a szomszéd kicsi fiából valóságos Adonisz cseperedett. Nos, a teremtés legújabb koronája egy szál boxer alsóban virított a nyitott ajtóban, és szemlátomást szívesen választ kapott volna arra a ki nem mondott kérdésére, hogy mi a bánatért kellett miattam elhagynia az ágyát hajnalok hajnalán.

Agyam mélyén persze ott volt elmentve, hogy a kezemben lévő vaskos borítékot jó anyám küldi az ő papájának, de ebben a percben valahogy jobban lekötötte gondolataimat az a tény, hogy a hoki durvaságán túl ezek szerint pompásan kidolgozott izmokat is eredményez. Bár nem tartozott a bevált szokásaim közé, hogy félmeztelen hapsikat bámuljak, attól tartok ez ebben az esetben túl későn jutott az eszembe, mert mire felnéztem a szemébe, a felfedezés hatására, hogy a testét , szerény mosoly jelent meg az arcán. Bár ne is néztem volna oda, ugyanis e tevékenysége két észbontó gödröcskét eredményezett a szája sarkában. Összekaparva lélekjelenlétem romjait, a kezébe nyomtam a csomagot, és leszáguldottam a lépcsőn.

botorkáltam a bejárati ajtó felé, de miután nekimentem az ágy sarkának, és az asztal lábába is belerúgtam, feladtam azon elhatározásomat, hogy sietni fogok. Ez amúgy is hiábavaló kísérletnek bizonyult volna, hisz félreérthetetlen volt, hogy aki az ajtó előtt állt, már jó ideje elvesztette a türelmét, lévén hogy legalább 15 másodperce szabályosan rátenyerelt a csengőre.