Országúti kaland

Nyár volt. Tombolt a hőség, de Alexával úgy döntöttünk, nekivágunk egy hétvégi autós kirándulásnak. Ilyenkor legalább nincsenek annyian az utakon. Összecsomagoltunk egy kis kaját meg innivalót, és már otthon se voltunk.
A szőke Alexával néhány hónapja ismerkedtem meg. Új lány a suliban. Nagyon furcsa, hogy éppen az utolsó félévben kellett iskolát váltania, de állítólag nem bírta a régi sulija légkörét. Mindenesetre neki volt jogsija, így szüleim se mondhattak nemet a kis víkendünkre. Csodáltam Alexát. Ő olyan bátor és magabiztos, azon is csodálkoztam, hogy éppen engem választott legjobb barátnőjéül. Sosem voltam az a központi ember, nem szerettem a társaság középpontjában lenni. Alexa teljes ellentéte vagyok, talán azért jöttünk ki ilyen jól egymással. Ráadásképp ő nem fecsegett folyton a fiúkról, igazán komoly beszélgetések folytak közöttünk, zenéről, irodalomról és különböző felfedezésekről. Bár nem volt jó tanuló, nagyon tájékozott ember volt.
Nekivágtunk tehát a pár napos felhőtlen, szülői felügyelet nélküli szabadságnak. Faltuk a kilométereket, élveztem, ahogy a nyitott fedelű kocsiban ülve a szél összeborzolja rőtes hajamat. Nagyokat kurjongattunk, egy-egy felbukkanó kocsinak integettünk. Egy alkalommal egy tűzpiros sportkocsi zárkózott mellénk. Három srác ült benne, akik mindenáron azt akarták, hogy álljunk meg. Én nagyon szívesen megismerkedtem volna velük, egyiküket ismertem is látásból, de Alexa beintett nekik. Tudtam, hogy utálja a korabeli srácokat. Valószínűleg azért nem beszélt róluk soha. Amúgy sokan szerettek volna a kegyeibe férkőzni. Nagyon csinos és szexi lány. Ahogy ott ült a kormány mögött feszes piros topjában, és bőr miniszoknyájában, szinte már gyönyörű volt. A lazán a nyakába kötött, dús keblei felett ide-oda libegő sál minden srácot megőrjített volna.
– Mit bámulsz rajtam? – kérdezte hirtelen, mire én érthetetlen módon riadtan kaptam el pillantásomat róla. Persze rájöttem, hogy ez milyen hülyén nézhet ki.
– Jó a sálad – próbáltam titkolni zavaromat. Ő furcsán mosolygott, de nem szólt semmit.
Még tíz percet mentünk, majd hirtelen lekanyarodott az útról.
– Mi az, megőrültél? Hova hajtasz? – kérdeztem ijedten.
– Ne izgulj, csak pihenünk egy kicsit, mindjárt dél, és én még nem reggeliztem – mondta miután megállt a kocsival. A hangsúlyában volt valami borzongatóan különleges.
– Oké – pattantam ki a kocsiból. – Lássuk, miből élünk! – serénykedni kezdtem az elemózsiás kosárnál.