A szenvedély mely...

Hull a hó, a hópelyhek vidám táncot járnak a holdfényben...
Az ablaknál állva melegség önti el szívemet, mikor rád gondolok.
A tudat, hogy csak percek választanak el Tőled, az érintésedtől,
a csókjaidtól, huncut mosolyt csal arcomra.

Kellemesen meleg fürdővizet engedek, az ujjaim a habokkal játszadoznak, miközben gondolataim messze járnak.
Oly révetegen nézem a vizet... észre sem veszem amint megérkezel.

– Jó estét kedvesem! – súgod a fülembe, hátulról átölelve.
– Hiányoztál! – fordulnék feléd, de Te nem engeded.
– Maradj így kedves! – érzékien húzva le a bugyimat mögém térdepelsz.

Az ujjaid is a köszöntésemre indulnak, combjaimon érzem hűs
érintésedet, melytől összerezzenek.
Nyelved végigszántja gerincemet, a nyakszirtemtől egészen a fenekemig, felkorbácsolja bennem a szunnyadó parázst.
Ujjaid a csiklómon járják édes táncukat, miközben nyelveddel egyre mélyebbre s mélyebbre hatolsz...

– Drágám! Kihül a fürdővíz. – szólok halkan.

Mint egy gondoskodó kiscica megmosdatlak, ki nem hagyva egyetlen fontos részletet sem.
A szemedbe nézve tudom s érzem elvesztem. A szerelem mit irántad érzek elemészt, a vágy mely hosszú útjára indul szinte perzsel mikor hozzámérsz.

A hálószobában az ágyat veted, miközben mögéd térdelek.
Az érintésem meglep, de nem ellenkezel. Csókokkal borítom mindened, a nyelvem érzékeli idegszálaid válaszreakcióit.

– Erre most nem lesz szükséged! – s a fürdőlepedőt letekerem.
– Ez igaz! Nekem rád van szükségem, az érintésedre, a csókjaidra,
a gyönyörök birodalmára, melyet itt rejtegetsz. – ezzel ujjaid végigszántják gyöngyöző bejáratomat.
A karjaidban egy huncut gondolatom támad: