Első áldozás

Először is, hadd mutatkozzam be: egy huszonnyolc éves nő vagyok. Családanya. Szép, kertes házban lakom a férjemmel, s két . Férjem a bankszakmában dolgozik, én marketinggel foglalkozom. Jól megy nekünk. Éves jövedelmünk meghaladja a nyolcmillió forintot. Két autónk is van. Ami a magánéletünket illeti, semmi probléma: még nem csaltam meg a férjem, és tudomásom szerint ő sem engem. Azt hiszem, nem is igen lenne rá oka: a hét szinte minden napján szeretkezünk, van, hogy este és reggel is. Nagyon jó az ágyban, és úgy érzem, ő is meg van elégedve velem. Fogamzásgátlót szedek, egészségesen étkezek, és benne vagyok egy, a nők jogaival foglalkozó bizottságban.

Amikor reggelente felébredek, mintha mindig besütne a nap az ablakon, akkor is, ha esik az eső. A férfi, akibe szerelmes vagyok, mindig mellettem fekszik. Sosem lengi be a szobát áporodott . Ha átsétálok a gyerekeim szobájába, mindig jófajta álmoktól nyugodt arcukat látom. Gyönyörűnek látom őket. Ablakuk egy hatalmas tölgyfára néz, mely minden ősszel elbűvölő színekben pompázik, tavasszal pedig édes illatú rügyeket hajt. Nem hiszem, hogy érdemes-e ennél többet kívánni: akinek ennyi nem elég, már tényleg Istent kísérti.

Az igazság az, hogy hosszú volt az út idáig... és a legtöbb stációnál hosszabb időt töltöttem a kelleténél. Vagy éppen rövidebbet. Mindegy is, most nem erről szeretnék mesélni. Visszaolvasva, amit eddig írtam, nem is lepődök meg a szavakon, amiket használok... Isten, stáció... ugye önök is észrevették? Nem véletlen. Úgy kapaszkodnak lelkembe, mint horog egy hal szájába. S a halálát váró állat vádló, üveges szemeivel néznek vissza rám.

Vidéken nőttem fel, buzgó katolikus családban. Minden vasárnap mise, imák a közös ebéd előtt, hisz tudják. Anyám minden este, lefekvés után ellenőrizte, mormolom-e az imát. "Én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem... " Ismerik? Egy idő után e szavaknak olyan íze lett a számban, mint megsavanyodott tejnek. S amikor lehunyt szemeim mögött végül felragyogott az álom, mindig sápadt, vörös fényben jött el, s egy tunikás, magas idegen nézett engem szomorú, de amúgy kifejezéstelen szemekkel.

A templomba járás volt a legnagyobb .