A szépség és a szörnyeteg

A "kaland", amit szeretnék elmesélni hét éve történt. Osztálykiránduláson voltunk, és tudjátok milyen az: hajrá, bulizzunk, nevessünk, csináljunk őrültségekkel, hogy legalább kis ideig eltereljük a figyelmünket a kényelmetlen öleléssel váró, barátságtalan szemű Nagybetűs Életről. Persze szerettem volna mindebben az élen járni, csakhogy nem sokkal az indulás előtt torokgyulladást kaptam. Nem törődtem vele, hisz eltökéltem, hogy elmegyek: de már a kirándulás első napján rosszul éreztem magam, estére pedig komolyan lebetegedtem. Így esett, hogy városnézés, McDonalds és a hülyülések helyett egyedül maradtam, egy idegen város idegen koleszának idegen ágyában, egy csak nekem elkülönített szobában. "Betegszoba" – gondoltam némi undorral, miközben feküdtem a keskeny, kényelmetlen ágyon. Bágyadt voltam, testemben magasra szökött a láz. Néha hallottam osztálytársaim viháncolását a szomszéd szobákból. Biztos ittak. Rövidesen a zene is feldübörög, és táncolni kezdenek, és mindenki jól fogja érezni magát. Engem leszámítva, persze. Ezek jártak a fejemben, és csak forgolódtam, forgolódtam az ágyban.

Harmadik osztályos voltam, és szerénység nélkül mondom, gyönyörű lány. Tudtam magamról, láttam a tükörben, és ezt olvastam ki a fiúk elismerő, olykor mohó pillantásaiból. No és persze a lányok irigy tekintetéből is. "Hogy őrülhetnek most! Ma éjjel rámásznak az osztály jóképű srácaira, én meg itt fekszek egyedül, betegen. Rohadt egy élet ez! " – ilyeneket gondoltam. Hát, mint elképzelhetitek, eléggé elmerültem az önsajnálatban.
Teltek-múltak az órák, és ahogy sejtettem, a zene egyre hangosabb lett, nevetések, kiáltások szűrődtek be hozzám odakintről. Néha elcsöndesedtek, nyilván amikor az osztályfőnök rájuk szólt, de pár perccel később már ugyanúgy folyt tovább minden. Tudatosult bennem, hogy senki nem jön meglátogatni, még az állítólagos barátnőim sem. Elszontyolodtam egészen.

Elbóbiskoltam. Arra riadtam valamivel később, hogy valaki matat a kilincsen. Egyből felderültem, végre valaki, gondoltam. Talán Sanyi az! Ó, azok az elbűvölő kék szemek... addig úgy terveztem, hogy a kiránduláson megszerzem magamnak. Ehelyett most biztosan Edinával hempereg. Vagy Csillával.
Az ismeretlen még mindig a kilinccsel matatott. Felsóhajtottam, és kikiabáltam: – Gyere már be, ha be akarsz!
Feltárult az ajtó, és egy kövérkés, borzas fej kukkantott be a résen. – Bocs hogy zavarlak! – hebegte.