A porta

Már vagy egy félórája ülök a vonaton. Legalább ennyit álltam is már. Természetesen tele van Szolnokig mindig a vonat, különösen így hétvége előtt. Millió ember a peronon, aztán ember-emberhátán lépdel, a vécére és vissza, ki a fülkéből és be. Valaki elől bokáig lehúzta az ablakot, vág be a hűvös, eső illatú nyár szél. Talán ettől retteg minden idősebb ember, hogy bevág a nedves huzat, de akkor ott nekem nagyon jól esett. Egy idő múlva már azért fázott a fejem nekem is, éreztem a fejbőrömön, hajam minden ide-oda csapódását...
– Ne haragudj, az ablakot nem lehetne...
Tökig fölnyomja az ablakot, és jelentőségteljesen rám néz, hogy kérem szépen itt az a szuka, aki miatt itt most mindannyian meg fogunk fulladni, de hát ha, ha ő így akarja... – volt a pillantásában. Na akkor jött ki egy férfi a hátam mögötti fülkéből, és bőröndjét maga előtt tolva a levegőben, lépdelt át, a folyosón álldogálók lábfején, csomagján, hátizsákján, és lassan araszolt a kupé kijárata irányába.
– Üljön le kisasszony, én úgy is leszállok – mondta előttem elhaladtával.
Hát így kerültem be a helyére, háttal a menetiránynak, ezt utálom, de most ez se nagyon érdekelt. Bambultam a rohanó tájat. Fák legelők, megint fák, közben a villanypóznákról lógó vezetékrendszer adott egy alapritmust is minden változó háttérnek... Elálmosodtam.

Mikor felébredtem teljesen egyedül voltam a fülkében. Úristen ennyire elaludtam volna. Kint a folyosón se tartózkodott senki már. Telefonomon láttam hogy erős negyven percet vészeltem így át. Csomagom megvan, baj nincs. Előrementem, a WC felé, és hát itt is ott is kornyadozott néhány utas.
Kisség megnyugodva foglaltam el helyem ismét. Eszembe jutott Sanyim, meg hogy most nem szóltam neki arról, hogy jövök. Nagyanyám persze, leszúrt, hogy: "egy férfihoz fiam soha se állíts be váratlanul".

Hát én bizony nem szóltam neki. Párszor behívtam a számát a telefonomba még az út során is álltomban, de valahogy felhívni... nem vitt rá a lélek. Nagyon vágytam már rá, nem dumáltunk vagy egy hónapja rendesen, szex se volt már rég, gondoltam most lesz, ami lesz. Titkon abban bíztam, hogy azt az őszinte örömöt amit kedvesének látványaként előcsalok belőle, örökre belémívódva vénségemig erősíti majd szerelmünket.