Hiányzol...

Hiányzol. Ha tudnád mennyire! Olyan rég éreztem az ölelésedet, a csókjaidat, minden érintésed hiányzik. A veled töltött percek megszépítették az életem egy rövidke szakaszát. Este hétkor fáradtan nyitom ki a közös lakás ajtaját, pedig tudom, már megint üresen találom és te sehol se vagy. Lepakolom a csomagokat a konyhapultra, közben a tekintetem az ablakra siklik, azon át pedig a parkra. Elmosolyodom. Mindig szerettél odajárni. Képes voltál a padon üldögélni órákon át, és figyelni a röpködő galambokat, és a kicsiny , akik szeretettel etetgették őket. Élvezettel figyelted, ahogy a hófehér madarak felröppennek a naplemente fényétől pirosra festett égre. Ahogy most is teszik. A szabadság a szívedben maradt, nem múlt el még szerelmünk alatt sem. Az isten a megmondhatója, mennyire szerettelek, és te mennyire szerethettél. De az élet megy tovább, bármely állomásra tévedünk is. Valahogy pedig el kell jutnunk egyik állomásról a másikra, jó és rossz utakon át egyaránt.

Kinyitom a hűtő ajtaját, hogy betegyem a tejet, a fényképek meglebbennek a mágnesek alatt. Közös élmények, kirándulások. Minden rád emlékeztet...
Felütöm a tojást a rántottához. Kis só, paprika... Ahogy te is szeretted. Hihetetlen, hogy ennyi idő után is bennem él minden szokásod, mozdulatod. Éjfekete szemed huncutul mosolyog a hűtőre mágnesezett fényképen.
– Mi az, kérsz te is? – mosolygok a fényképre, miközben a serpenyőbe kaparom a felvert tojásokat. Sercegve sül a vacsorám, közben ismerős érzés költözik belém. Ezt csinálom több, mint hat hónapja, minden este. Magányosan hazajövök, vacsorát készítek, és a szívemben nincs semmi keserűség, semmi gyűlölet irántad. Nem tettem fel a kérdést, miért hagytál el, vagy mi lehetett fontosabb... Mert tudtam. Elejétől fogva, mi lehet az, ami téged máshová vonz. A szabad szárnyalás... A vacsorámmal, egy üveg hűtött borral, és egy pohárral bemegyek a hálóba, és leülök törökülésben az ágy kellős közepére. Bekapcsolom a TV-t, valami idétlen vetélkedő megy, és a többi adón sincs érdekes műsor. Egyből ki is kapcsolom. A töltve csak vigyorogni tudok, mindig bosszankodtál az ízlésemen.
– Nem ismerek még egy olyan nőt, aki a rántottához inna vacsorára! – szólalsz meg szórakozott hangon.
– Pont ezt szeretted bennem, vagy nem? – mosolygok a fésülködőtükörre, ahonnan vigyorogva, karba tett kézzel figyeled a merész étkezési módszeremet.