Emlékek

Amíg utol nem ért engem is, addig sosem hittem, hogy létezik ilyesmi: valakit az első pillanatban megkívánni. Jézusom, pedig így történt. Ahogy végignézett rajtam, mikor bemutattak minket egymásnak, már tudtam, hogy valami új dolgot fogok tapasztalni. Akkor még nem értettem, hogy ez veszélyes lehet. Elbűvölt, lenyűgözött, zavarban voltam, égett a testem, mintha nem is én lettem volna. Egyazon pillanatban rázott a hideg és gyöngyözött a vágy a homlokomon, pedig éppen csak rám nézett. Most már tudom, hogy már akkor bármit megtettem volna neki. Érte? Miatta? Azóta sem éreztem azt, hogy én vagyok a vad, az a vad, aki üldözi a vadászt, és könyörög neki, hogy gyere, ejts el, igázz le, engedd meg, hogy a Tied legyek. Pedig ezt üvölthette a testbeszédem, most már tudom: egész végig zavartan babráltam a nyakam, morzsolgattam a fülem, és a hajammal játszottam. Vajon mit gondolhatott akkor, elnézve engem? Sosem tudom már meg. De észrevette, és tetszett neki, pedig könnyű préda voltam. Nem tehettem róla. Még most is, ahányszor eszembe jut az első találkozásunk, az első pillantásunk, még mindig fájó vágy hasít ölembe, követelve a rég elmúlt gyönyör-orgiát, amit minden együttlétünk okozott. Az első csókunk ellenek ellenére felejthető volt, s emlékszem azt hittem – ma már megmosolyogni való a naívságom –, hogy nincs mitől tartanom, csak szemfényvesztés volt a fellángolás. A második csók annál inkább belém égett. Kifordulva önmagamból, szinte elolvadtam minden apró érintésétől és pillantásától.

Szeretett beletúrni a hajamba, hozzámérni. Véletlenszerűen hajolt hozzám közel és szagolgatott, és ilyenkor, engem is elborítva a feromonfelhő, legszívesebben behúztam volna a legközelebbi bokorba, hogy most azonnal, ott és most tegyen velem azt, amit akar.
Tudta, hol és hogyan kell megérinteni, mikor mit kell mondania, hogy úgy olvadjam el a karjaiban, mint jégkrém a forró bőrön.
Én, naív liba, persze engedtem, hogy megdelejezzen.

Az első igazi együttlétünk alkalmával, bennem volt a félsz: mi van akkor, ha – számomra a tökéletesnek – nem fogok tetszeni? Alig ért hozzám, már csak arra figyeltem, amit tesz velem. Egészen eddig a pillanatig nem tudtam, hogy testem 100%-a erogén zóna. Nem tudott úgy hozzám érni, hogy ne éreztem volna a hasam aljából kiindulva valami orgazmus közeli kéjt végighullámozni a testemben. Hiába mondtam nemet, azok határozott igeneknek tűntek. Ráztam a fejem, közben már cibáltam le magunkról a ruhadarabokat. Rabszolgává tett a saját testem, és fogalmam sem volt róla, hogy ez milyen sebezhetővé is tesz. Csak érezni akartam a nyelvét a számban, mellbimbóimat fogainak fogságában, bőrét a bőrömön, lélegzetét a lélegzetemben – az örökkévalóságig, és ha lehet még egy pillanattal annál is tovább.
Mikor nem volt velem, lázas voltam a vágytól, és lángoltam a vágytól akkor is, mikor együtt voltunk. Ma már tudom, hogy olyan hőfokon égtem, ami veszélyes lehet, mert ez a szenvedély nem épít, hanem mindent elpusztít, ami az útjába kerül.

Pedig sosem volt vad. Lassan, élvezettel tett függővé. S én eltelve tőle és a vágytól, engedtem, hogy minden alkalommal a mennyekbe emeljen magával, szédítő magasba. Még most is, évek múltán, ahogy írom a sorokat, érzem a hasamban felparázsló múlt-gyönyört... és csak remélni tudom, hogy most már erős lennék, és nem tenne újra a testem szajhájává.
Emlékszem, ajka ananászízű volt, illata keletiesen fűszeres. Ahányszor megcsókolt ki akart ugrani a torkomból a szívem a gyomrom és az ölem is...

Sok-sok orgazmust éltem át ő előtte és utána is, de olyat, mint akkor, Vele, azóta sem, senkivel. Kifordulva addigi valómból mindig újból és újra könnyekre késztett a kéj és hittem, hogy sosem ér véget. Aztán persze elmúlt. Csak a sóvárgás nem. Először utána, később már csak az után az érzés után, amit kiváltott belőlem. Azt a kicsit félelmetes, mégis szenvedélyes függőséget akartam érezni ismét. Azóta sem éreztem. A testem fölötti uralmával együtt megkapta a bizalmam, a lelkem és a szívem is. S csak a testemet kaptam vissza.