Oly szép vagy pillanat... 1. rész

Előszó helyett

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyre megy
amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világra jöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a félúton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itt hagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már, és még itt vagyok
S tanúskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek hát fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
(Karinthy Frigyes: Nem mondhatom el senkinek)
Nevem Árkody László. A következőkben regényes életrajzomat adom kezedbe. A szereplők, események hasonlósága, megegyezősége a valósággal nem a véletlen műve. Ha valaki magára is-mer, akkor rám is, tehát... állok elébe (nevem, címem megtalálja a telefonkönyvben! ).
Árkádiában születtem. Nagycsaládban lettem volna egyke, ha nem születik hat hét különb-séggel Ági unokatestvérem. Testvéreink, unokatestvéreink kora lényegesen eltér. Testvérként sze-rettük és szeretjük egymást.
Szülőföldemet azért is nevezem Árkádiának (nagy költőnk nyomán), mert négy vármegyé-ben és két országban terül el, és valóban ez az irodalom és a tehéntartás területe (ahogy egyik nagy költőnk mondta a másik temetésén). Szülővároskámban még 2005-ben is több borjú született évente, mint ahány lakos élt, és egy hektárra vetítve itt terem a legtöbb író, költő. A terület két természetes központja közül a protestáns a határ egyik, a katolikus a másik oldalán van. Az innen-ső székvárost Árkodnak emlegetem nagy írónőnk nyomán, a túlnan lévőt pedig Pece Parti Párizs-nak.
A Partium nyugati oldalán, ott ahol a lú végéhez értünk, és már ismét a ló kezdődik, a gyöngyvirágos tölgyligetek vidékén, a magát Ligetszépe kistájnak nevező részen életem egy me-zővároshoz kötődik, amit nevezzünk Jenőfalvának. Mint fel-feldobott kő, mindig ide hulltam visz-sza. E terület első kollektív nemeseit I. László királyunk telepítette a Szentjobb szolgálatára, erre a területre. A város, de az a terület nagy része Guth nembeli Kismarjai Bocskai István fejedelemtől kapott hajdúkiváltságot, ezért minden második intézmény róla lett elnevezve. Ha erre utazok, és felriadok, a környezet rendezettségén látom, mikor haladunk az őslakos hajdúk és mikor a beköl-tözöttek területén.
Ahol a bihari Mezőség, a szatmári sík, a hajdúsági löszhát összeér, a bihari Sárréttel, Bihari Hegység és a Hortobágy között, a Berettyó és a Körösök környékén beszéltek – és talán még min-dig beszélnek – legszebben magyarul. Igen, hiszen itt élt a Bihari Remete, és itt írta első verseit a szalontai hajdú: Arany János, de még Alexander Petrovics aktor is itt találta meg nevét, és itt felej-tett csapot, papot Csokonai Vitéz Mihály.
Sajnos (vagy hála Istennek) már várhatóan életem utolsó harmadába értem. Életkoromat jel-zi, hogy Tóth Árpád SZIGETI EMLÉK című verse akár rólam is szólhatna, hiszen három tanítvá-nyom is ismert színházi rendező lett:
Csókolóztam a Margitszigeten,
Ó, drága, félszeg, régi eset -
Tanár úr voltam, lelkes és sovány,
S egy kisdiákom meglesett.
A diák most egy színház rendezője,
A haja ritkul. És tűnődve látom
Rosszkedvén s vénlegény-tempóin,
Mily messze lehet az én ifjúságom!
De a szigeten ma sem mások a fák,
S az édes légben valahogy ott maradt
Sűrű arany napfénybe konzerválva
A régi, boldog pillanat.
S hiába volt sok rossz vihar,
Kopár ősz s hulló szerelem -
Elcsöndesülve a lombok alatt,
Ha utam néha arra terelem,
Megbúvok a kedves padon,
S mohó ajkamra messzi íz tolul,
Mintha kedvenc befőttjét csemegézné,
Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr...
Nem szerettem a trágárságot, értelmetlennek tartom, lehetőleg nem használom, tehát aki er-re vágyik, az lapozzon tovább. Régen nagyon élveztem az igazi káromkodást (a talyigások, és a kézikocsis hordárok vártak fuvarra a sarkán, és ott olyat hallhatott az ember, ami még az Akadémiai Nagyszótárba sem került bele, Lővy Árpád is öntöltőtolláért kapkodott volna, és a legtöbb focimeccsen sem hallani) amely valódi indulatból fakadt, és katartikus élményt adott a káromkodónak. A "négybetűs" szavak illetve az "izé" elburjánzása értelemzavaró, az árnyalt meg-fogalmazást teszi lehetetlenné. Ha valakit a nemi tevékenységek változatos kifejezése érdekel, ja-vaslom például Lővy Árpád (Réthy László) százéves pornográf verseit, vagy szolidabb változatban bármely költőt a hétszáz éves magyar Parnasszusról.

Az uraság tekergeti
Nagy hevesen a leányt,

A kereskedő bedugja
Ecetes korsó gyanánt.

A kanonok gyügyölgeti
Vén szotykáját pamlagon,

A káplán meg cicerészni
Tanul kinn a falvakon.

Hivatalnok feleségét
Frütyögteti rendesen,

De befirkant az írnok úr
A szajhának, – csak legyen!

Doktor urak hersentenek
Szép taktusra csendesen,

A poéta meg befütyöl
Kedvesének ékesen.

A mészáros megdolgozza,
Ha megáll neki a lány,

Diákember keficél
Nagy sietve szaporán.

Ács a kurvát jól megmássza,
Parasztlegény kamatyol,

Úgy van írva krónikában:
A napszámos kubikol.

Bakancsosnak sok az esze,
Éjjel-nappal toszni jár,

S habár keményen teszi,
De csak tököl a huszár.

Csizmadia jól beszurkol,
Besuvickol a cipész,

A takács meg mityolgatni
Éjjel-nappal mindig kész.

Vasutas befüttyent hetykén,
S benyom a nyomdászlegény,

Brűgöl a cigány, és kupiz
A nyaviga hevenyén.

Besavanyít a szakács,
S a harangöntő bekólint,

Csesz a varga jókedvében,
Ősrégi szokás szerint.

A vadász lő – úgy, ahogy kell,
Ha a töltés jó kemény,

Bemázol a szobafestő,
Pettyent a vándorlegény.

Molnárember csak bugyizgat,
Besrófol a lakatos,

Kádárlegény beverni tud,
Becsavar az obsitos.

Becserez a tímárlegény,
Kéményseprő meg befűt,

A markőrők belökdösnek
Ahol lehet, mindenütt.

A gombkötő vígan pitykéz,
Kefekötő bekefél,

A tudós csak cicizni tud,
Újságíró meg petél.

Stibicel a szobalánnyal
A vigéc a hotelben,

Kanol a bakonyi kanász,
De sohase fotelben.

Búgat a bús disznóhajcsár,
Ökörhajtó besuhint,

Beheppent a fürge pincér,
A szakácsnő, ha kacsint.

Benyes a szorgalmas kertész,
Becserrent a laboráns,

Bojtár gügyöl, s a frajlának
Behagyint a praktikáns.

A tornász meghúzza hölgyét,
És befúr az asztalos,

Megélvez a szolgabíró,
Ha a leány takaros.

A rézöntő meg ,
Patikárius meg beád,

Közösül a polgármester,
– Lassan mozgatva farát.

Befreccsent a tűzoltó, ha
Csőre kapja a leányt,

A dinnyecsősz meglékeli,
Ha a nő hagyja magát.

A konduktor sorba likaszt,
És szurkol a zord finánc,

Szakácsnőt a kapu alatt
Megböki az ordinánc.

Zsandárkáplán tíz körméről
Lekapja a menyecskét,

Furvézernek megdönteni
A lotyóját – gyerekség.

Koslat a falusi kántor,
És betol a péklegény,

Párzik a bús filozopter,
Minden hónap elsején.

Háziúr lakbérnegyedkor
Csinál két s több numerát,

Aki steigerolni szokott,
Annak semmi meg nem árt.

Azt mondja a nóta, hogy nincs
Se mennyország, se pokol,

Ennél fogva érthető, hogy
Még a pap is kupakol.

Szabósegéd megugorja,
Mint a kecske, ringyóját,

A kovács meg bever neki,
Szikrázik – az áldóját.

Az inas csak bagzani tud,
Hágni pedig, a kocsis,

Vén baroneszt jól megcékel
Könyv nélkül a hajdú is.

Libapásztor zsákon tömi
A leánykát – hogy csak nyel,

A miniszteri tanácsos
Rendszerint már csak – ... figyel.

A széplélek csak kettyintget,
Szemlesütve, sötétben,

A nagy kujon megprütyköli
A legyet is röptében.

Hanem:

Szart sem ér a mesterségük,
Alhatnak ők afelül,
A hatökrös gazda baszik
A világon egyedül

Az én életem is sokszor váltott, "hol kerék volt, hol talp". Amikor az élet napos oldaláról át-kerültem az árnyékosra Sótörő Gyömbér Katalin szegedi paprikaárus asszony szavaival mondtam: "Ha az embör soajtani nem tunna, mingyár mőgfuadna! ", de ha éppen minden jól ment, kihúz-tam magam, mint egy cső tengeri a zsákban, és Bugyi Sándor debrecenyi talyigással együtt állítot-tam: "Úgy ülök itt a lú víginél, mit verág a poárba".
A következő oldalakon azt írtam le, hogy mi történt volna, ha a néhány elágazásnál a később helyesnek bizonyuló utat választottam volna. A főhős az én jobbik felem. A rosszabbikról majd az ellenfeleim írnak! Családom, iskolám egyaránt úgy nevelt, hogy ha kérjük Istent, megmutatja, ho-gyan fordíthatjuk jóra a sorsunkat, Isten segítségével és a saját erőfeszítésünkkel jutunk előre.
Aki egy SMS-ben elférő "megláttam – nekem felállt – leszopott – kinyaltam – tocsogott a bu-gyija – megdugtam – seggbe is – elment (háromszor) – nevét sem tudom" történetet vár, az kat-tintson tovább.
Segíts magadon, Isten is megsegít! Vallották őseink is. Állítólag még a török időkben tör-tént, hogy a strázsák jelentették, keletről jön a török, nyugatról a német. A főbíró összehívta a Tanácsot.
Ne féljetek, Erős várunk nékünk az Isten! – mondta a papunk.
Ne féljetek, mert a tíz szekér lőport száraz helyen tartjuk! – tette hozzá főbíró.