Netszerelem a valóságban

– Szia! – kiáltottál fel, nagyon őszintén, úgy, hogy tudom tényleg nagyon vártad, hogy találkozzunk.
– Szia szívem! – mondom, semmivel sem kisebb örömmel.
– Milyen volt az út? – kérdezed, de ez már nem érdekel annyira, inkább csak egy udvariassági kérdés volt, mert tudod, hogy a pasik előszeretettel mesélnek az úton tapasztalt élményeikről.
– Semmi különös. – válaszolom visszafogottan, eltitkolva, hogy egy marha mercis majdnem felöklelt a 4-es úton.
Csak nézzük egymást, mosolyra húzódik a szám, mert mindketten feketében vagyunk, ahogy azt egyszer még hónapokkal ezelőtt megbeszéltük. Kicsit mélázok azon, vajon melyik tanga és melltartó lehet rajtad, gondolom a fekete, de remélem, hogy a bordó, és máris nagyon vágyom rá, hogy ez a talány megoldódjon. Párpercig feszülten beszélgetünk semmiségekről, majd amire mindketten nagyon vágytunk, beülünk az autóba és elindulunk a Helemba Panzió felé. Fantasztikus idő van, szikráznak a nap csillámai a szélvédőn, meg-megvakulva ahogy egy hegy árnyékába érünk. A kanyargós utat hatalmas fák szegélyezik, a szerpentineken lassan nyugodtan haladunk, egymás közelségétől mindketten feldobottak vagyunk, olyan élmény ez, amiről sokat álmodtunk, és rengeteget leveleztünk róla. Szinte forgatókönyvszerűen pontról pontra megterveztük olyan bizonyossággal, hogy az már nem is lehetséges. Tudom, semmi sem úgy fog történni, de ez benne az izgalmas, remélem azért a vezérfonal meg marad. Egyetlen vágyam, hogy magamévá tehesselek, de úgy, hogy az örökké megmaradjon emlékeidben. Úgy akarlak szeretni, hogy soha senkinek ne tudd elmesélni, olyan csodában akarlak részesíteni, hogy, ha el akarnád mesélni, akkor érezz bizonytalanságot, hogy a szó nem elég az élmény kifejezésére.

Rendesen odatalálunk a panzióhoz, leparkolunk az épület előtt, nevetgélve megyünk a recepcióhoz. A pultos hölgy nagyon kedves, megmosolyog bennünket. Kissé elmézés következik, mikor visszakérdez, hogy milyen névre foglaltam szállást, telefonon valami kamu nevet mondtam, ami most valahogy nem akar eszembejutni. Majd megpukkad a nevetéstől, de azért tartja magát.
– De tudom, – kiáltok fel alig gyanúsan – Vadkerty Tamás!
Kulcs, útbaigazítás, és már a lépcső irányába lendülünk.