Amikor találkoztunk...

Augusztusra terveztük a találkozásunkat, a chaten ismerkedtünk meg. Még most is emlékszem: éppen ki akartam lépni, mert már későre járt, és a barátnőm is elment aludni. Egyszer csak rámkattintott valaki, már alig láttam a betűket a fáradtságtól, gondoltam megmondom neki, hogy éppen menni készültem, de valami mégis ott tartott a gép előtt. Elkezdtünk beszélgetni, az elején teljesen átlagos beszélgetésnek indult. Azonban sok közös vonást fedeztünk fel egymásban, úgy éreztem Krisztián tényleg megért engem. Kellemes izgalommal vártam a holnapot, hogy még több mindent megtudjak róla. Ez így ment heteken keresztül, barátok lettünk, megbeszéltük a problémáinkat, megosztottuk egymással az örömünket. Lassan megváltozott bennem valami, egyre többet gondoltam rá, hogy milyen lenne megölelni őt, a nap szinte minden percében ő járt a fejemben. Ő írta le először a szót: szeretlek. Ugyanúgy éreztünk. Esztelenség beleszeretni valakibe, akit sohasem láttál, velünk mégis megtörtént. Elérkezett az idő, hogy képet cseréljünk. Gondoltam, hogy ez már túl szép, hogy igaz legyen.
Amint megláttam vállig érő fekete haját, kék szemét, tudtam, hogy csakis ő kell nekem. Izzadt a tenyerem, minden idegszálam megfeszült, vajon ő milyennek lát engem? Hangos sóhajjal szakadt ki belőlem a megkönnyebbülés, mikor megláttam a számomra oly fontos betűket: hiszen te gyönyörű vagy. Órákat töltöttünk virtuálisan együtt nap mint nap. Egyre inkább felébredt bennem a vágy, hogy találkozzunk. Kétszáz kilométer választott el minket egymástól, mégsem törődtünk vele.

Augusztus 18-án kimondhatatlan izgalommal vegyes szorongással álltam a pályaudvaron. Előtte természetesen végigpróbáltam az egész ruhatáram (el tudjátok képzelni). Most is elmosolyodom, ha rágondolok a pillanatra, amikor leszállt a vonatról. Csak álltunk egymás előtt, mélyen egymás szemébe néztünk, félénk mosoly... Egyikünk sem mert mozdulni. Aztán mégis az ölelés-puszi változat mellett döntöttünk. Ahogy hozzám ért, beleborzongtam. Nem tudtuk egymást elengedni, csak álltunk egymást szorosan ölelve. Mindenki minket nézett, és nagyon boldognak éreztem magam. Hosszú sétára indultunk, ugyanolyan felszabadultam viccelődtünk élőben is. Aztán hozzánk vettük az irányt, a szüleim nem voltak otthon, elutaztak.