Bűvös szerelem

Ez a nap is olyan volt, mint a többi pénteki nap, amelyet már végigéltem egyetemi éveim során. Minden pénteken hatkor felcuccolok a hátizsákomba, elhagyva a kollégiumi szobát, csakhogy hazaérjek kis falumba. Nyugodtan sétáltam az állomás felé, gondoltam, van még egy órám. Mikor kiértem a vasútra, meglepve érzékeltem, hogy egy árva lélek sincs ott.
Körülnéztem:
A peronon egy újságpapírt fújt a koranyári langyos szél, a váróban égtek a lámpák, a pénztáros sehol... Nahát! Máskor tolongani szoktak!
Kiálltam a peronra, vártam a vonatot. Semmi. Még mindig semmi. Már be kellett volna állnia, két perc múlva hét. Az idő végtelenül lassan telt, de az is hiába való volt. A vonat nem jött. Negyed nyolc. A legközelebbi vonat csak nyolckor kell, hogy jöjjön. Ha az jön egyáltalán.

A peronon állva, semmittevés gyanánt belemélyedtem tekintetemmel az éjszakába. A csillagok parányi gyémántokkal tündököltek a fekete bársony ködös hullámaiban. A telihold borostyánként ragyogott az égen. Valahogy mindig elbűvölt a hold, mintha csak vele születtem volna a szívemben, gyönyörűnek, sőt, vonzónak találtam. Imádtam nézni órák hosszat, ahogy suhannak előtte a felhők, gyúlnak ki körülötte a csillagok. Olyankor megszűnt körülöttem a világ, mintha egy másik dimenzióba léptem volna.
Valószínűleg most is ez lehetett. Csak néztem a holdat, és éreztem átható bűverejét. Abban a percben kivételesen nagy hatással volt rám ez a telihold. Nagyobb hatással, mint máskor.
Abban a pillanatban valaki a vállamra tette a kezét. Olyat sikítottam, hogy visszhangzott a váróterem. Bár a mögöttem álló alakon kívül senki nem hallhatta. Megfordultam.

Egy fiatal srác állt mögöttem. Rejtélyes kinézete volt. Bőr nadrág, bokáig érő bőrkabát, ing... Mindez színtiszta feketébe. Arca matt volt és enyhén sápadt, de olyan helyes, amit még életemben nem láttam. Hosszú szőke haja megbújt kabátja magas gallérjának rejtekében, zafírkék szemei csábítóan tündököltek.
– Ne haragudj.. Nagyon megijesztettelek? – kérdezte szelíd mosollyal, érzékien búgó hangon.
– Eléggé... Azt hittem... mm... Na, mindegy, mit hittem... – ráztam meg a fejem. Alig tudtam megszólalni, hihetetlenül zavarban voltam ezen tekintet láttán.
– Csak szerettem volna szólni, hogy beállt a vonatod... – mosolygott.
Egy vonat valóban állt a peronon. Nem is vettem észre, hogy megérkezett.