Emlék

Nem akartam őt többé látni, legalábbis akkoriban azzal áltattam magam. Haragudtam rá, megsértett, . Megcsalt, és mégcsak nem is tagadta. Jobban szerettem volna, ha tiltakozik, mellébeszél, de nem, csak nézett rám és nem szólt semmit, majd fogta magát és elment, ott hagyott egyedül. Ültem a szobában és bámultam magam elé, tudtam, hogy nem fogok vele többet találkozni, és ez volt az, ami leginkább fájt.
Nem is találkoztunk, én kerültem azokat a helyeket, ahová ő járt, ő pedig került engem. A közös barátaink sem beszéltek róla, tudták, nekem jobb így. Még a nevét sem akartam hallani. De a sors ugye kiszámíthatatlan, újra találkoztunk, pedig azt szerettem volna legkevésbé. Már kezdtem kiheverni "elvesztését", mikor bekopogtam azon a bizonyos ajtón, és legnagyobb megdöbbenésemre ő volt az, aki szélesre tárta előttem az ajtót.
Hirtelen meg sem tudtam szólalni, éreztem, hogy egyre idegesebb leszek, a gyomrom összeszorult. De ő sem látszott nyugodtabbnak.

Végül ő volt az, aki megszólalt.
– Engem keresel? – kérdezte.
Már a hangjától bizseregni kezdtem. Rég nem hallottam mély, érzéki hangját.
– Nem, nem téged kereslek, hanem..., megmondtam a kívánt nevet, bár személyesen vele sem találkoztam még.
– Nincs itt. Csak egy óra múlva. Megvárod?
– Igen, azt hiszem muszáj lesz. – mondtam hirtelen.
Erre szokták mondani, hogy nem tudja kezelni az adott szituációt. Hát én bizony nem tudtam. Pedig elég határozott ember hírében állok, de akkor cserben hagyott az a nagy határozottság.
Leültetett, hozott egy kávét, és megpróbált velem beszélgetni, de én csak az órámat néztem, pedig még csak tíz perc telt el.
– Nem zavarlak, ha nem akarod. Látom nem szívesen beszélgetsz velem, nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni. – mondta hidegen, sértődötten.
– Nem, szeretnék veled beszélgetni, de ne úgy, mint két idegen.