Emlék

Nem akartam őt többé látni, legalábbis akkoriban azzal áltattam magam. Haragudtam rá, megsértett, megalázott. Megcsalt, és mégcsak nem is tagadta. Jobban szerettem volna, ha tiltakozik, mellébeszél, de nem, csak nézett rám és nem szólt semmit, majd fogta magát és elment, ott hagyott egyedül. Ültem a szobában és bámultam magam elé, tudtam, hogy nem fogok vele többet találkozni, és ez volt az, ami leginkább fájt.
Nem is találkoztunk, én kerültem azokat a helyeket, ahová ő járt, ő pedig került engem. A közös barátaink sem beszéltek róla, tudták, nekem jobb így. Még a nevét sem akartam hallani. De a sors ugye kiszámíthatatlan, újra találkoztunk, pedig azt szerettem volna legkevésbé. Már kezdtem kiheverni "elvesztését", mikor bekopogtam azon a bizonyos ajtón, és legnagyobb megdöbbenésemre ő volt az, aki szélesre tárta előttem az ajtót.
Hirtelen meg sem tudtam szólalni, éreztem, hogy egyre idegesebb leszek, a gyomrom összeszorult. De ő sem látszott nyugodtabbnak.

Végül ő volt az, aki megszólalt.
– Engem keresel? – kérdezte.
Már a hangjától bizseregni kezdtem. Rég nem hallottam mély, érzéki hangját.
– Nem, nem téged kereslek, hanem..., megmondtam a kívánt nevet, bár személyesen vele sem találkoztam még.
– Nincs itt. Csak egy óra múlva. Megvárod?
– Igen, azt hiszem muszáj lesz. – mondtam hirtelen.
Erre szokták mondani, hogy nem tudja kezelni az adott szituációt. Hát én bizony nem tudtam. Pedig elég határozott ember hírében állok, de akkor cserben hagyott az a nagy határozottság.
Leültetett, hozott egy kávét, és megpróbált velem beszélgetni, de én csak az órámat néztem, pedig még csak tíz perc telt el.
– Nem zavarlak, ha nem akarod. Látom nem szívesen beszélgetsz velem, nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni. – mondta hidegen, sértődötten.
– Nem, szeretnék veled beszélgetni, de ne úgy, mint két idegen.