Titkárnőből rabszolga 3. rész

Amikor a főnököm befejezi az összes megbeszélését, és már véget érne a munkanap, behív magához. Be kell számolnom mindenről, és úgy egy óra múlva kiderül, ez a felszólítás szó szerint értendő: nem csupán a munkaügyi, üzleti eseményekről, hanem mindenről, ami velem történt, amit éreztem, amire gondoltam, amire és amennyire vágytam nap közben... Természetesen a Tamásos epizódra is sor kerül. A fiókjába nyúl, elővesz egy gumi óvszert, odadobja: Úgy tudom, még bent van az irodájában. Menj le és keféltesd meg magad vele.
"Ne, ezt ne, kérem, könyörgöm, ezt ne... " – magamtól térdelek a lábához, majdnem hason csúszok, és semmi mást nem tudok mondani, csak ezt.
"Azonnal hagyd abba ezt a nyávogást. Órák óta mást sem hallok, mint hogy mennyire kielégítetlen vagy, hogy a pinádra elég lenne rálehelni, attól elélvezne, most meg siránkozol. Mintha nem lenne mindegy, hogy melyik fasz turkál benned... Én nem foglak megdugni, arról ne is álmodj. Szedd össze magad kicsikém, és indulj, de azonnal. "
Feltápászkodom, rendbe szedem a ruhámat. Szédelgek. Bármire is készültem ma reggel, arra, hogy pont Tamásnak kell széttennem este a lábamat, végképp nem számítottam. Magamtól sohasem tettem volna meg: állandóan a nőügyeiről beszél, amelyekkel nem az a legnagyobb probléma, hogy sajnos igazak, hanem hogy miközben minden lányt meg akar dugni, mihelyt sikerült, azonnal kurvának is tekinti őket – és erről lehetőség szerint perceken belül igyekszik tájékoztatni minden füllel bíró ismerősét is.
Lementem az alattunk lévő emeletre, és benéztem néhány – üres – irodába. Végül odaértem Tamáséhoz. Valóban ott volt, tiszta erőből verte a billentyűzetet. Lelkesedéséből arra következtettem, hogy játékszenvedélyét, nem pedig munkamániáját éli ki éppen.
Mit szeretnél, kisédes? – nézett föl.
Vince még mindig szabin van? – kérdeztem hülyén, jól tudva, hogy az illető – Tamás közvetlen munkatársa – csak a jövő héten jön újra.
Persze – állt föl, majd villámgyorsan témát váltott. – Még mindig olyan feszült vagy, mint délelőtt voltál? – kérdezte, miközben hozzám lépett, és kezei elfoglalták szokásos helyüket a derekamon. Most nem húzódtam el, bár ösztönösen majdnem hátrébb léptem. magam, hogy legcicásabb hangsúlyommal válaszoljak: "Háát, egy kicsit még mindig... Tudod, elég fárasztó nap volt, ráadásul volt némi magánéleti problémám... "