A meccs 1. rész - Az első gólok

Megállt a vonat. Felnéztem a tankönyvből, hogy merre járunk, de persze alig haladtunk még csak 30 kilométert. Aztán rápillantottam az oldalra: 37. Már ennyit elolvastam, de fogalmam sem volt, hogy miről szól a könyv, de talán a címét sem tudtam volna megmondani. Becsuktam és félretettem. Soha nem tudtam utazás közben tanulni, mint ahogy aludni sem. De – ahogy mondani szokták – a remény hal meg utoljára, így mindig megpróbáltam.

Az ablakon vakítóan sütött be a délutáni nap, éppen rám, így megvolt az ürügyem arra, hogy anélkül vegyem fel a napszemüvegemet, hogy majomkodásnak tűnjön. Szeretek elrejtőzni a sötét lencsék mögé. Olyan érzés, mint kiskoromban, amikor azt hittem, hogy ha eltakarom a szememet, akkor engem sem látnak. Kényelmesen elhelyezkedtem a fülkében, hátamat az üvegnek döntve, a lábamat pedig félig felraktam a designos MÁV-zöld ülésre, bekapcsoltam a CD-játszót, és kizártam magam körül a világot.

A kabinban rajtam kívül csak egy fiú ült. Nagyon magas, tenyeres-talpas srác volt és Márait olvasott. Őt néztem, persze csak titokban, úgy fordítva a fejemet, hogy még véletlenül se hihesse azt, hogy bámulom. Nem akartam megzavarni, csak lefényképezni az agyammal. Nem tudom, miért tetszett meg. Talán, mert annyira illett a kölyök képének és a nagy testének a kontrasztja a hangulatomhoz, talán, mert csak szép volt a délután, és ehhez a naphoz ő is hozzátartozott. Eszembe jutott, hogy jó volna vele beszélgetni, de ahogy én a zenébe, ő a könyvbe rejtőzött. Hangulatos pillanat volt.

– Új felszálóóóóóó! – visított egy éles hang mögöttem, és egy pillanattal később egy kék zubbonyba tuszkolt hatalmas has villant elém. Akkorát ugrottam, hogy a srác is felkapta a fejét, és elmosolyodott. Kénytelen-kelletlen előkotortam a jegyemet, de a kalauz olyan szigorral nézett rám, hogy megilletődöttségemben kérés nélkül átadtam a diákomat is. Máskor direkt nem veszem magamnak a fáradtságot, hanem megvárom, hogy felszólítson a kedvezményre jogosító okmány bemutatására, és akkor én élvezettel húzom hosszú pillanatokig a kényes-feszült várakozást, hogy megbüntethet. Aztán amikor már készíti elő a csekkfüzetet, és morális szónoklat tartására nyitná a száját, akkor mosollyal előkapom az igazolványt.